2020. április 3., péntek

Második

Sziasztok!
Örömmel láttam, hogy már az első fejezet felkeltette az érdeklődéseteket! Ennek nagyon-nagyon örülök, sok motivációt ad nekem. Szóval, ebben a fejezetben kap először igazán szerepet a ,,homoszexuális" megjelölés, még mindig a múltban vagyunk egy fejezet erejéig. A vége...hm, arról egyelőre nem mondok semmit, ugyanis semmi egyértelmű nincs benne. A következő fejezet már a jelenben fog játszódni, illetve Rose is megkapja nagyobb szerepét.
És képzeljétek, fent vannak a szereplőim! Majra készítette nekem a csodás karakterképeket, a ,,Szereplők" fülnél meg is találjátok, ha mobilról vagytok, akkor csak katt IDE, illetve ajánlom figyelmetekbe a galériát, amit meg ITT érhettek el. :3
Na, elég is belőlem!
Szép hétvégét kívánok!
És persze jó olvasást!

Ui: A múltkor nagyon örültem a kommenteknek! Hálás vagyok értük! 
Ui2: Wattpaden is fent van a történet KATT.















Q
uentin testét marta az elégedettség, szinte beleborzongott, ahogy látta az ellenségét a földön feküdni. A másik fiú nyolc évvel idősebb volt, mint ő, így ez elég csúnya vereség volt. Kardját erősen markolva az ellenség fölé állt, majd a kard hegyét az állához nyomta. Amaz nem mozdult, nyugodt arccal és mozdulatlan testtel tűrte a megaláztatást. Direkt lett volna? Nem, hiszen jól harcoltak mindketten. De hát ez a fiú a környék legjobb harcosa, lehetetlen, hogy csak így legyőzte. Egy karcolás sem volt rajta, ellenben Quentin tele volt sebekkel, amiket a másik hagyott rajta. Hogy csinálta? Ez lehetetlen.
Mégis mindegy volt: a szabály az szabály. Ő nyert és kész, nem számít hogyan vagy miért, övé lesz a rang, a másik fiút pedig valamitől meg kell, hogy fosszák.
– Nyertem – közölte a másikkal, mire az felciccent.
– Tudom – felelte vállat vonva, majd lesöpörte magáról fiatalabb ellenfelét. – Gratulálok, ügyes vagy.
Quentin megtorpant. Micsoda? Ügyes? Egy isten! Nem holmi kisgyerek ő, hogy dicsérgessék. Ám mielőtt az idősebbe köthetett volna, az felpattant, a kezébe vette elhagyott tőreit, amelyekkel megannyi maradandó sebet hagyott rajta.
– Nesze. – Hirtelen Quentin felé fordult, jobb kezét kinyújtotta, melyben az egyik arany rózsával díszített tőre pihent, melynek pengéjén is minták futottak. Gyönyörű volt, egyedi. – A trófeád.
– Nem veszem el – rázott fejet dacosan. Nem kell alamizsna, nem kell sajnálnia csak azért, mert fiatalabb. Ő győzött, a másik meg vesztett. Fogadja el, hogy hiába huszonnégy éves, sokkal gyengébb, mint Quentin.
– Márpedig vagy elveszed vagy beléd döföm. – Semmi dac vagy harag nem volt a hangjában, egyszerű jókedv, szórakozottság. Közben mosolygott, holott konkrétan bevallotta, hogy hagyta győzni a kisebbet. Quentin eltátotta a száját, majd a tőrért nyúlt. Amint hozzáért a pengéhez, az idősebb magához rántotta. – Ez a mi kis titkunk marad, világos, Quentin? – Nagyot nyelt, majd bólintott. Még sosem mondta így ki senki a nevét, ilyen szenvedélyesen. Mintha ez a világ legszebb neve lenne. Az ellenfél elengedte a tőrét, majd rákacsintott a kisebbre, mire ő elpirult.
– Damon Ross – sóhajtotta gondterhelten Quentin apja, aki éppen akkor lépett a terepre, ahol harcoltak. A fiú felé fordult, ő is tudta azt, amit Quentin: az apja csak megjátszotta, hogy sajnálja a dolgot, valójában nagyon is örült a fiú vesztének. – Ez tudod mit jelent, igaz?
– Persze, különben nem fogadtam volna el a kihívást. – Az öreg ledöbbent. – Mi van? A kölyök azt mondta, én hívtam ki?
Quentin nem szólt semmit, ugyanis igaz volt; ő hívta ki Damont egy párbajra, miután az idősebbik szinte kierőszakolta belőle, ugyanis manipulálta. Azt mondta egy tizenhat éveshez képest gyenge és gyerekes, sosem tudná őt legyőzni, így hát Quentin mérgében kihívta a fiút – vagy inkább férfit? Elvégre nyolc évvel idősebb, azaz huszonnégy éves. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint huszonnégy, viszont sokkal jobban manipulált, mint az ő klánvezető, igen jó manipulátor apja. Quentin nem tudta, mire készül Damon, de úgy érezte jobban jár, ha nem köpi be, így megfeszülten hallgatott. Látta az idősebbik ajkán játszó huncut mosolyt, ami csak neki szólt, és a szenvedélytől csillogó szemeket, amik csak rá néztek. Elpirult, közben nagyot nyelt. Ez a srác megint csak manipulálja, ki akarja provokálni, hogy a fiú színt valljon, de nem fog. Nem kisgyerek már ő, hogy ilyen könnyen bedőljön, hiába azok a gyönyörű, veséig látó zafír szemek. Oh, istenem! Ne nézz oda!
– Szóval te hívtad ki, Quentin? – Az apja hangja tele volt büszkeséggel, amiért nem csak kihívta az ellenséges család egyetlen fiát, még le is győzte. Mindezt úgy, hogy Damon provokálta ki a harcot, aztán hagyta nyerni a fiút. Míg Quentin számos sérülést szerzett, addig a másik sértetlen maradt. Minden csapást kivédett, mégis vesztett. Mit akarhat tőle?
Megérkezett a Ross család vezetője is, mérgesen a homokos pálya közepére sétált, majd egyetlen ütéssel a földre küldte a fiát. Quentin felnyögött, amikor meglátta a még mindig vigyorgó Damon véres arcát. Felült, majd nevetve megtörölte az orrát, ahonnét a vér származott. Az apjára nézett.
– Csak ennyit tudsz? – kérdezte gúnyosan. Az öreg arcon rúgta, Damon pedig ismét elterült, nagyot nyögött, magzatpózba húzta magát. Pár pillanatnyi fetrengés után lábra is állt. Az apja indult volna, hogy befejezze, amit elkezdett, de Quentin apja az útját állta.
– Ez nem volt benne az egyességben, Conor – szólt keményen, mire a férfi felciccent és a fia felé köpött.
– Gyenge nyikhaj gyerek vagy! Érdemtelen a családfői posztra! – kiáltotta, mire fia csak vállat vont.
– Ki mondta, hogy az akarok lenni? – sóhajtotta Damon. – Jaj, apám, bárkinek parancsolgathatsz, de velem sosem bírsz. Vajon miért?
– Mert nem hozzá vagy hűséges… – motyogta maga elé Quentin, de a fiú meghallotta és rámosolygott. Így igaz, Damon nem volt hűséges az apjához. Az egyedüli ember, akihez ő élete végéig hűséges marad, az ő kicsi úrnője, Rose. Már akkor tudta, amikor először megpillantotta rongyokba csavarva és hallotta, ahogy tüdőből ordít. A férfi testvére éppen akkor volt beteges, amikor Rose a családhoz került, így az anyja bepótolhatta az anyai érzelmeket a kislányon. Nem hiába szerette úgy, mint vértestvérét; úgy is nevelték, kivéve persze Conor Rosst, aki nem csak ellenezte a kislány befogadását, de még a nevére sem vette, így az anyja vezetéknevét viselte; Rosalie Kajiyama.
– Milyen okos kis srác vagy te – kuncogta. Az apjára meredt, ha szemmel ölni lehetett volna, Conor Ross kínok kínjai között múlt volna ki ott abban a pillanatban az ellensége szeme láttára. Talán Quentin apja nem is bánta volna, de meglehet, hogy még Damon Ross sem.

ssss

Bár Damon Ross vesztett, mégis emelt fővel távozott. Még egyszer válla fölött hátra pillantott és a fiúra kacsintott, aki elkapta a tekintetét és a kezében pihenő rózsa mintával díszített tőrt kezdte el bámulni. Nesze, a trófeád. Nem éppen ilyen trófeára számított volna, hiába volt ez a szabály: a vesztestől bármilyen trófeát elvehettél, hogy bizonyítsd a győzelmed. Általában ennél fájdalmasabb trófeákat gyűjtenek be; hajat, körmöt, egy egész végtagot, de ő egy tőrt kapott. Talán egy tincsnyi hajnak jobban örült volna, mint egy tőrnek. Felsóhajtott, majd mindenkinek hátat fordítva a ház fele vette az irányt.
A harc a házuk mögötti homokos gyakorlópályán folyt, amely sokkal nagyobb volt, mint Rosséké. Alig pár méterre egy kikövezett járda végén ott ékeskedett hatalmas családiházuk. Modern háznak számított, két emeletes volt és az első szinten szinte mindenhol hatalmas üvegablakok díszelegtek ezzel biztosítva egésznapra a benti világosságot. Késő estig felesleges volt lámpát kapcsolni, szinte mindig érte valamelyik oldalról a fény. Bár két emeletes volt, jellegzetesen alacsony, és a legtöbb része fával borított volt. A tolóajtók ma délután nyitva voltak, hogy szellőzzön a hatalmas nappali.
A verandán izgatottan üldögélő öccse fogadta, a kis Remington. Nyolc éves volt, kis naiv, de sokkal erősebb harcos volt, mint a bátyja, éppen ezért Quentin irigykedett a testvérére, ennek ellenére szerette. Néha talán erősebb volt benne az irigység, mint kellett volna, de sosem bántotta volna az öccsét.
– Na? Na? – kérdezte izgatottan ugrándozva Remi. Quentin felsóhajtott, majd leült az öccse mellé, és a kezébe nyomta a trófeaként begyűjtött tőrt. – Hű, de szép! Tőle van?
– Igen.
– Akkor te nyertél?
– Igen.
– Azta! – ámuldozott a kisfiú hol bátyját, hol a tőrt nézegetve. Quentin nem volt valami boldog a győzelme miatt, elvégre hagyták győzni, de miért? Így Damonnak el kell hagynia a birtokot, talán direkt el akarta érni, hogy kitegyék és ne hívják vissza? Quentin úgy tudta, a Damon név démont jelent, Demon Ross pedig maga volt a démon. Valami rosszban sántikált, ezt már érezte. De miért őt használta fel, mi volt vele a célja?
– Ha nagy leszek, Quentin Blade leszek! – nevetett fel bátyjának dőlve a kicsi Remi. A bátyja elmosolyodott, majd hajába túrt.
– Inkább légy olyan, mind Damon Ross.
– De hiszen ő vesztett!
– Igen, de nagyon ravasz fickó. Ha csak fele olyan furfangos leszel, mint ő, a világ egyik legjobb harcosa lehetsz. – Az öccse fejet rázott.
– Nem, nálad jobb sosem leszek.
– Már most az vagy, te idióta – forgatta szemét. Kár lett volna tagadni, tenni úgysem tudott ellene, mindössze annyit tehetett, hogy magát kínozva éjszakákon át edzett, hogy aztán pár óra alvás után ismét neki kezdhessen a harci felkészülésnek. Japán stílus volt ez, vagy valami olyasmi – fogalma sem volt. Sosem érdekelte a történelem, a legtöbb órát végigaludta, pedig szinte biztos, hogy már elmagyarázták nekik, miért folytatják ezt az életstílust. Kötődtek a japánokhoz, mégpedig a vérük kötötte őket, sok-sok évszázadnyi harc és tudás, titkok, melyek felemésztették a családot és végül elszakadtak az őshazától, hogy aztán mocskos amerikaiak legyenek. A franc se bánta, csak a család legjobbja legyen, nem számít miért vagy hogyan, csak a legjobb legyen. Még ha az öccsénél nem is lehet jobb.
Quentin hirtelen kikapta a tőrt az öccse kezéből, majd felpattant. Remi megszeppenve nézett fel a bátyjára, de végül nem szólt semmit, bár igaz, Quentin nem is hagyott rá alkalmat, mert kiviharzott az udvarból. Nem messze a rezidenciától volt egy kis rozoga épület, amit ő könyvtárnak hívott, a szülei csak egy poros raktárnak, ott pihentek a régi tankönyvei. Felnyalábolt öt-hat könyvet, majd hóna alá csapva tovább trappolt. Egy félóra járásra volt egy hatalmas cseresznyefa, ami éppen virágzott, hiszen tavasz volt. A cseresznyefa mindig a virágzása előtti este a legszebb, olyankor a Hold fényében úszva olyan, mintha rózsaszín ködfátyol lebegné körbe. Quentin látta már egyszer ezt a gyönyörű pillanatot, valóban a legszebb élménye volt, amikor a virágzása előtti este megpillanthatta a rózsaszín ködfátyolt. Felsóhajtott, majd leült a tövébe és olvasgatni kezdte a tankönyveit. Ha a harcban nem lehetek jobb, hát én leszek az okosabb! Azt hitte, így talán majd érvényesülhet. Igaz, ami igaz, Remington jó harcos volt, de rossz vezér, nem értett a vezetéshez, és akármennyire is őt ajnározták a szülei, Remi el fog bukni, ha harcra kerül a sor. A penge nem mindig megoldás, valamikor ész és furfang menti meg az ember életét.
– Nohát, nohát, Quentin Blade, úgy látszik van bennünk valami közös. – Egy gunyuros, jó kedélyű hang szólalt meg mellette, ijedtében teljes erőből pofán vágta az illetőt az egyik tankönyvével, de célt tévesztett; a fiú kivédte a csapást, közben a másik fiú arcába mosolygott. – Én is utálom a történelmet.
– Mit akarsz? – kérdezte gorombán az örök vesztest, mire az csak felsóhajtott.
– Tőled? Én ugyan semmit. Ami azt illeti, éppen most hagytam el a birtokot.
Quentin lefagyott olvasás közben. Máris? Hiszen… Alig pár óra telt el, hogy itt üldögél, még csak most megy le a nap. Bűnbánó tekintettel meredt a másikra, akinek nem lankadt a délutáni mosolya, még mindig olyan öntelten mosolygott, mint mikor az apja behúzott neki.
– El kell hagynod a birtokot?
– Ez a szabály, Quentin – vont vállat.
– Hova mész most?
– Amerikába, természetesen. Azt hiszem, Los Angeles vagy New York City, majd még eldöntöm – nevetett Damon. – Tudod, szép hely ez a Japán, akármennyire is utálom. A cseresznyefák ilyenkor feldobják az embert, felélesztik a rejtett érzelmeket, például a szerelmet. Mondd csak, Quentin, te voltál már szerelmes?
A fiút ledöbbentette a kérdés, elpirult és elkapta a tekintetét. Azt várta, Damon kineveti, de nem gúnyolódott, helyette ő is elhelyezkedett a cseresznyefa tövében. Várta a másik válaszát, Quentin úgy sejtette, most gondolkodási időt kapott, nem húzhatja örökké a megválaszolását. Jobb, ha őszinte lesz, ez a srác úgyis kiprovokál majd mindent.
– Igen, voltam.
– Gyönyörű érzés, igaz? – kérdezte csukott szemmel, hátravetett fejjel. Világos tincseivel játszott a gyenge szél, hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára. Nem evilági teremtmény ez – gondolta Quentin. – Ez az ördög barátja, ha nem maga az ördög. És valóban, túl gyönyörű volt erre a világra, talán túl okos is, nem hiába tűnt magányosnak – mert annak tűnt. Már akkor látta, amikor először összeszólalkoztak három napja, amikor kiprovokálta a harcot.
– Inkább csak kín. Ha együtt vagy a szerelmeddel valóban szép, de amint távol van tőled, szétmar a fájdalom.
– De gyönyörű kín, nem igaz? Fáj, és mégis…vágysz rá – sóhajtotta mellette, még mindig csukott szemekkel.
– Te mazochista vagy? – kérdezte gúnyosan Quentin, mire a másik felciccent, és végre ránézett. Azok a sötét zafír szemek…amik a veséiig láttak, mintha minden titkát a látna a fejében. Olyan…megbabonázó.
– Mind azok vagyunk, nem? Mindannyian vágyunk a szerelemre.
– Én nem.
– Nem? – kérdezte tele szenvedéllyel egyenesen az arcába hajolva. Quentin nagyot nyelt, de nem mozdult. A szíve hirtelen majd ki akart szakadni a mellkasából, a légzése egyre nehezebb lett és a bőre…uramisten, a bőre bizsergett. Mi az érzés? Lángol…minden porcikája mintha tűzben égne. Felemészti a tűz, a tűz, ami a szíve felől indult és mostanra még az ujja hegyét is égeti. – Ne légy bolond, hisz’ majd meg pusztulsz – suttogta a fiú ajkaira hajolva.
– E-ez nem helyes.
– Ugyan már, Quentin. Miért ne lenne?
– M-mert…te…mert te…
– Inkább maradj csöndben – kuncogta, majd hirtelen ajkait Quentinéra nyomta. A fiúban megállt az ütő, nem tudta eldönteni, hogy lehunyja a szemét és élvezze, vagy egyszerűen lökje el magától a másikat. De az agya hirtelen kikapcsolt, talán, ha megkérdezik, még a nevét sem tudta volna elmondani. Csak annyit bírt volna kinyögni, hogy: Damon Ross.
Élvezte, ahogy a másik az ajkával játszadozott, gyengéden megharapja, majd meghúzza, aztán ismét megízleli az ajkait. Legnagyobb döbbenetére Damon a nyelvét is átcsúsztatta, olyannyira meglepődött, hogy felsóhajtott. Az idősebbik pedig belevigyorgott a csókba, aztán hirtelen kivált. Quentin már majdnem könyörgésbe kezdett, amikor megérezte a fiú ajkait a nyakán. A válláért nyúlt.
– Ne…ne hagyj nyomot! – nyökögte a másik vállaira omolva. – Damon!
– Nyugodj már meg, nem fog látszódni – morogta a bőrébe, majd jó erősen megszívta a kulcscsontja környékén. Kiszaladt a száján egy aprócska nyögés, és ekkor észbe kapott. Még, hogy nem hagy nyomot! Ellökte magától a fiút, majd a szemeibe nézett. Égtek a vágytól, alig bírta magát visszafogni, hogy ne vesse magát Quentinre. Felsóhajtott. Ő is nehezen fogta vissza magát attól, hogy a karjaiba omoljon.
– Sajnálom…    Mit is? Fogalma sem volt, talán azt, hogy ezt a hancúrt félbe szakította. Damon felsóhajtott, majd eldőlt a fűben, maga mellé rántva a másikat.
– Jól csókolsz – sóhajtotta mellette a másik. Még mindig a száján érezte a fiú ízét, a nyaka pedig még mindig égett a szívástól. Nem kellett volna megtennie, élete legnagyobb hibáját követte most el, de…de hát ő Damon Ross. Bármit kiprovokál magának. – Ez hagyom neked itt emlékbe – mondta ujját a szívott foltra illesztve.
– El fog múlni.
– Igen, de emlékezni fogsz rá, hiszen ez volt az első csókod.
– Ezt meg honnan…
– Szűzies a csókod. Jól csókolsz, de elég szűzies – nevetett. – Nem baj, ha visszajövök, majd gyakorlunk.
Ebben nem volt biztos, mármint abban, hogyha vissza is jön, akkor gyakorolhatják. Quentin fejet rázott, Damon minden mozzanatát figyelte, ám mielőtt a fiatalabb felpattanhatott volna, ő kezdett el feltápászkodni. Damon talán kicsit őrült volt, hirtelenharagú, felelőtlen – de semmiképpen sem hülye, érezte, mikor kell távozni. Fájt a búcsú, kár volt tagadni, Damon bevallotta magának az érzéseit, de Quentinnek képtelen volt, nem akarta, hogy annyit várjon rá. Nem mellesleg…az a fiú hűséges volt az apjához, ő nem volt olyan lázadó, igazi vezérnek született egyéniség volt, egy utánozhatatlan vezető. Damon elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta a másiknak, hogy felhúzhassa.
– Azért emlékezz rám, jó? Még ha nem is vársz rám.
– Nem tehetem… – motyogta a másikra sem nézve Quentin. A távoli kis falut nézte, ami távolabb esett a rezidenciától, bár ez a fa és környéke semleges terület volt, megszentelt hely, tilos volt a harc és bármiféle erőszakos cselekedet ezen a területen. Szép, nyugodt, meghitt volt – és most megtelt ez a hely fájdalommal. Talán Quentin nem is tudta, mit érez, talán csak egy furcsa fellángolás, amit a csók okozott. De hisz’ még mindig forrt a vére és égett az ajka a csóktól, lüktetett a szívásnyom a nyakán. Beleremegett a gondolatba, hogy ezt a fenséges érzést talán örökre el kell, hogy felejtse az okozójával együtt.
– Mit nem tehetsz? – kérdezte Damon egyre közelebb araszolva a másikhoz. Quentin elkapta a fejét, majd teljes testével elfordult a fiútól.
– Nem várhatok rád.
– Oh, igen, tudom – sóhajtotta az idősebb. – Huszonöt éves korod előtt meg kell, hogy házasodj, igaz? Az még kilenc év.
– Neked van? Van menyasszonyod? – kérdezte rá sem pillantva Damonra. Az felsóhajtott, majd a cseresznyefára pillantott. Istenem, kíméld meg ezt a fiút…olyan tiszta, hadd legyen enyém a tisztasága.
– Nem volt alkalmam rábólintani, szóval nincs.
– De apád kijelölt egy nőt!
– És? Elhagyom a házat, elhagyom a családom, elhagyom a szabályokat. Számkivetett lettem, Quentin. Én hozom a szabályokat.
Elsőre elképesztőnek tűnt. Szabadság! De Damon valójában sosem lesz szabad, mindig a családjához és a klánjához fog tartozni, ha akar, ha nem. Akkor is követni fogja a szabályokat, ha nem akarja, de ha végképp nem bírja, a saját javára alakítja – de képtelen lesz elhagyni. Szabályok és törvények örvényében nőtt fel, az összeset tudta a legapróbb betűig, betartotta és vallotta. Már most is a saját javára fordította a szabályokat, ha mennie kell is, méltóságteljesen, felemelt fejjel távozik, mert ő Damon Ross. És Damon Rossal nem lehet packázni.

ssss

Azt hinné az ember, egy csók semmit sem jelent. Quentin Blade is így gondolta egészen addig, amíg Damon Ross meg nem tette az első lépést. Ahogy Damon mondta, ez volt az első csókja, az első pedig mindenben felejthetetlen. Fáradtan az ajkához érintette az ujját. Olyan fura. Az első csókját egy fiútól kapta, de mit számít? Mindig is érezte, hogy ebben a családban ő a fekete bárány minden létező értelemben. Elmosolyodott. Hogy ebből mekkora botrány lesz! Végre valami izgalmas sztori.
Quentin éppen túl volt a fürdésen, és bár jó sok idő eltelt már a párbaj óta még csak most jutottak el odaáig, hogy a fiú sebeit kezeljék. Már megalvadt a vére és beleragadt a pólója, így szinte le kellett áztatni a hátáról, de nem bánta. Csöppnyi fájdalom volt már ez neki, egy kis karcolás. Egész életében erre képezték, hogy tűrje a fájdalmat és viselje a megaláztatást. Például azt a megaláztatást, hogy egy nála jóval fiatalabb lány látja el a sebeit, ő meg egy szál alsóban feszít, a kislány pedig úgy ki van vörösödve, mint egy paradicsom. Olivia a ház orvosának egyszem lánya volt, hosszú fekete haja még befonva is a derekáig ért, csillogó zöld szemei pedig minden férfit elvarázsoltak. Ügyes volt a sebkötözésben, akárcsak az apja, nem undorodott a vértől, nyílt sebektől, leszakadt végtagoktól vagy hulláktól, kemény csaj volt. Csak alig tíz éves.
Olivia jobban belenyomta a fertőtlenítős vattát Quentin vállába, mint kellett volna, ezért a fiú felszisszent, a kislány pedig ijedten pattant fel az ágyáról.
– Ne haragudj! – sikította. – Nem akartam!
– Nyugi, nem haltam meg – sóhajtotta a fiú. – Csak lásd el a sebeim végre, aludni akarok.
Olivia nagyot nyelt, bólintott, majd visszaült az ágyra és folytatta a munkát.
– Öhm… Szóval… Azt hallottam, kihívott téged Damon Ross és te nyertél – suttogta a lány. Quentin szemet forgatott. Remek, még egy kislány sem hiszi el, hogy képes volt leverni Damon Rosst, ami tulajdonképpen igaz is, elvégre a férfi hagyta, hogy győzzön. Most pedig, egy gyönyörű első csók után szépen kisétál az életéből és talán már soha többé nem látja. Milyen romantikus.
– Igen, ez igaz – felelte. – És?
– És…szóval Damont legyőzni… nagyon nehéz. Legalábbis ezt pletykálják.
– Igen, Damon a világ legjobb harcosa, talán már nem is emberi képességekkel bír – mondta halovány mosollyal az arcán, bár remélte, ezt az ápolónője nem látja. – Készen vagyunk? – kérdezte miután már jó ideje nem érezte a nedves vattát. A kislány felkelt az ágyról, megkerülte Quentint és meghajolt előtte. Miután felegyenesedett nem nézett a fiú szemébe, ez pedig kifejezetten zavarta. Felvonta a szemöldökét. Ennyire zavarban volna szerencsétlen? Jó, végülis csak egy alsónadrág van rajta és még csak tíz éves.
– Kész… – motyogta maga elé.
– Remek. Köszönöm. Most már elmehetsz, innentől megy minden egyedül. – Olivia bólintott, majd kalimpáló szívvel elhagyta a szobát. Quentin összevont szemöldökkel bámult utána. Szegény kislány… Őt küldték az apja helyett, mert ő éppen James Blade-el vacsorázik, vagyis inkább már csak iszogatnak, a vacsoraidőnek már rég vége. Biztosan kellemetlen volt ellátni egy nála jóval idősebb fiút, akit csak egy alsónemű rejt el a világ elől.
– Végre. Azt hittem, sosem megy el. – Ismerős hang csendült fel az ablakból. Quentin ijedten megpördült, hogy szembe nézzen támadójával. Damon Ross az ablakpárkányban ült és cigarettázott. A gyenge szellő által lágyan táncoló függönyök között úgy nézett ki, mint egy angyal, aki éppen egy szál cigivel a szájában szállt le pont az ő ablakába. Quentinben egy pillanatra megállt az ütő, aztán amint tudatosult benne, ki ül vele szemben megnyugodott. De, amikor eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ennek az egyénnek már nem kellene az országban lennie, újra eluralkodott rajta a pánik.
– Damon! – suttogta ingerülten.
– Szióka – búgta a férfi előre hajolva. Quentin még mindig az ágyon ült, az ablaka pedig közvetlenül az ágyánál volt. Ahogy Damon behajolt az ablakon az ajka szinte súrolta a fiúét. – Egyedül vagy?
– Természetesen nem. Itthon vannak a szüleim és az öcsém is.
– És az öcséd veled alszik egy szobában?
– Nem.
– Remek! – örvendezett szokásos bárgyú vigyorával Damon. – Akkor kulcsold be az ajtót – mondta vidáman, majd az ágyra vetette magát. Quentin értetlenül bámult le rá, éppen előtte terült el, az oldala súrolta a fiú térdét. A férfi feje alá húzta a két karját, majd keresztbe tette a lábait. – Na, mi lesz? Nem tudod, hogy kell?
– Mi a fenéért kéne kulcsra zárnom az ajtót?! – kérdezte felháborodva. Erre a mondatra Damon felült és hirtelen a fiú ajkaira tapadt. Maga mellé húzta, pillanatokon belül Quentin combjaira ült és maga alá teperte.
– Ezért, te kis buta – dünnyögte az ajkaira. – Hogy apád ne egy ilyen műsorra nyisson be.
– Damon! – nyögte a fiatalabb. – Mit akarsz?
– Nos, az tőled függ – sóhajtotta a férfi, majd kényelmesen elhelyezkedett Quentin combjain és egyenesen a szemébe nézett. – Tudod, úgy vagyok vele, hogy egy csók nem sok, nem maradandó. De egy éjszaka talán az lesz.
– Bunkó vagy – közölte megvetően Quentin. A férfi felnyüszített. – Csak a saját szükségleteid akarod rajtam kiélni.
– Szerinted akkor bemásztam volna az ablakon? Figyelj, Quentin, ez nálam már udvarlásnak minősül.
– Aha! Szóval te olyan fajta vagy, akinek csak úgy maguktól az ágyába omlanak a nők?
– Inkább csak a karjaimba és nem csak nők, de igen. – Quentin elkomorult. Mit is gondolt? Damon már huszonnégy éves, bőven megtapasztalta már a szerelmet és minden más velejáróját. Nem is csodálkozik rajta, hogy annyi mindenki megfordult már az ágyában, elvégre igen jóképű és bár kicsit kettyósnak tűnik, valamiért mégis magával ragadó személyisége van. Azt szokták mondani, a zsenit és az őrültet egy hajszál válassza el, valahogy ez volt a helyzet Damonnal is. Mintha bármelyik pillanatban kifordulhatna végleg önmagából és ahelyett, hogy védi a klánját legyilkol mindenkit. – Jaj, Quentin! Nem mondtam komolyan! – dorombolta Damon a másikhoz dörgölőzve. A fiú Damonhoz vágott egy párnát, mire az idősebb felnyögött.
– Nem vicces! Én még soha nem csináltam! – morogta Quentin folyamatosan a párnával püfölve Damont.
– Persze, hogy nem vicces. Először mindenki kezdő – mondta halkan, kedvesen a férfi, majd szépen lassan jobb kezét a fiatalabb kezeire kulcsolva a fiú feje fölé fogta a kezeit bal kezével pedig elvette tőle a párnát. – Vigyázni fogok rád, ígérem.
– Valahogy ez nem nyugtat meg – dünnyögte Quentin. – Nekem fog fájni a derekam.
– Eh! Hogy neked mennyi bajod van! – sóhajtotta az idősebb, közben apró puha csókokkal kezdte el behinteni Quentin nyakát, mire a fiú megremegett alatta. Ajkába harapott, nehogy hangosan felnyögjön, fészkelődni kezdett a férfi combjai alatt. – Mondtam, drágám, vigyázok rád. Nem lesz vészes, amúgy is botrányt akarsz, nem?
– Nem – morogta a fiatalabb. – Én aludni akarok.
– Dehogy akarsz, csak zavarban vagy, mert még szűz vagy. Bízd csak rám magad, cica.
– Cica?! Cica az apád f…
– Jaj, de kis harcias valaki – vágott közbe Damon, ezzel félbe szakítva a másikat. – Figyelj, ettől függetlenül nem akarom rád erőltetni. Szóval, ha mégis nagyon gáz a dolog…
– Túlélem – motyogta a fiatalabbik, majd a férfi tarkójára csúsztatta a kezét és lehúzta magához, hogy aztán forró csókban egyesüljenek. Queintinnek ez volt élete legszebb, legszenvedélyesebb és egyben legfájdalmasabb éjszakája. Damon Ross egy olyan oldalát mutatta meg neki, amiről másnak még csak fogalma sem volt, megmutatta a szenvedélyét, a gyengédségét, a fájdalmát. Minden benne tomboló érzelmét. Igaza volt Damonnak, az első éjszaka felejthetetlenebb marad, mint egy csók, bár valamilyen furcsa oknál fogva Quentin szívesen várt volna a férfira amennyit csak kell, reménykedett a minél előbbi folytatásban.
Félt elaludni, pedig Damon már régen aludt mellette. Nem akart aludni, mert tudta, hogy mikor ő már felkel, a férfi nem lesz itt. Micsoda gyermeki ragaszkodás egy olyan emberhez, aki most a kínok kínjait engedte rá. Kétségek közé kergette, megmutatta neki a szerelmet és egy olyan hiányérzetet okozott neki, ami talán sosem múlik el.

2 megjegyzés:

Majra Loranch írta...

GURL Deatin/Quenmon (srry nem a legjobb ship nevek XD) is endgame. Olyan aranyosak a kis gaypie-ok. uwu Következő fejezet mikor lesz? <3 :D

Lexa Smith írta...

Hihi
Én is nagyon kedvelem ám őket :p
Nos nem tudom, igyekszem magam összeszedni. Még várom, hogy gyülekezzünk :D
Puszi, Lexa