Ötödik

Sziasztok!

Meghoztam az ötödik fejezetet.  Ez már nem olyan szomorú, de elég érzelgős. Damon és Queintin először hozzák fel az elmúlt tíz évet, sok minden feljön, de a megoldás még így is homályos. Szóval eléggé romantikus kis rész lesz a mi kis homo párosunknak. :3

Visszajelzést ugyan nem kaptam, ezt nem fogom fel negatívumként. Ez most így sikerült. :) Bizonyára az érettségizők le vannak már most terhelve és nagyon izgulnak (hajszálon múlt, hogy nem csatlakoztam hozzátok). Innen is sok sikert kívánok, drukkolok nektek, bizonyára mindenki a legjobbat hozzá majd ki magából! 

Kellemes olvasást kívánok!

Ui: Találtam egy képet/artot, ami szerintem nagyon passzol a Damon&Quentin párosunkhoz, ITT meg tudjátok nézni :3

Ui2: Nyitottam egy blogot Me, Myself & I címmel, ide a rövidke ,,agymenéseimet", illetve egy másik történetemet tervezem közzé tenni. Bár az még gyerekcipőben jár. Hamarosan frissítem az oldalt! :3

EGY MARÉKNYI HARANGVIRÁG

H

árom napnyi gyászolás után sem enyhült Damon fájdalma, ez pedig kifejezetten aggasztotta Rose-t. Talán, ha nem a testvére lett volna, észre sem veszi, hogy a férfi teljesen magába van zuhanva. Roy szerint a gyász első hete a legnehezebb, amikor rádöbben a halál igazi jelentésére: az édesanyja többé nem jön vissza. Bár már Damon harmincnégy éves és tökéletesen tisztában van azzal, mit enged meg neki a rangja és mit nem, valamelyest, mintha mégis elhanyagolta volna magát. Általában naphosszat történelem könyveket bújt, aztán elment imádkozni, ima után együtt vacsorázott a családdal, amely mindig fagyos hangulatban telt – holott az öreg Ross meg sem jelent csak a vacsora végén. A fagyos hangulatot Damon nagyanyja hozta magával, aki úgy méregette Rose-t, mintha bármelyik pillanatban közölné vele, hogy férjhez fog menni. És nem is állt ez olyan messze az igazságtól.

A harmadik esti vacsora is hasonlóképpen telt, mint a többi: fagyosan és kellemetlenül, az öreg nyanya pedig ismét a lányt méregette, kezdett feszengeni. Látta rajta, hogy mondani készül valamit, ám Damon megelőzte.

– Nem – jelentette ki, miközben benyálazta az ujját, majd lapozott egyet a történelemkönyvében. – Nem egyezem bele.

– Damon… – sóhajtotta a nagyanyja.

– Azt mondtam, nem – ismételte meg. – Addig, míg az öreg távol van, rám hallgatsz. Nem érdekelnek az érveid vagy ellenérveid, nem fogok sem én megházasodni, sem a húgom.

– Valakinek be kell töltenie az édesanyád helyét a családban.

Damon nagyot nyelt. Visszanyelte a feltörekvő rosszullétét, akárhányszor kimondták az anyja nevét, vagy maga az anya szót, szinte azonnal kisápadt. Nem akart gyengének mutatkozni, de látszott rajta, hogy a hamvasztás óta egy szemhunyásnyit sem aludt. Rose-t egyre inkább elfogta az aggodalom, mi lesz a bátyjával, ha így folytatja. Ez már a harmadik nap, hogy nem eszik, nem alszik, csak a történelem könyveit bújja, nem mellesleg, mintha a nagyanyja is szúrná a szemét – ami nem csoda. Mizuki temetése óta, mintha önálló életet élne az öreg meg a szája: mosolyogva sértegeti a ház halott úrnőjét mindezt Damon előtt, aki a fáradtságtól és a fájdalomtól nagyon nehezen türtőzteti magát attól, hogy elevenen megnyúzza a vén szatyrot. Damon – és Rose – egyetlen szerencséje az volt, hogy amíg Conor inaktív szerepet vállalt a család és a klán életében, addig Damon vette át ideiglenesen az irányítást. Alig másfél napja hagyta el az udvart az öreg Ross, de a nyanya máris áskálódik. Rose-nak rossz előérzete volt ezzel kapcsolatban.

– Nem érzem szükségét – felelte merev, kifejezéstelen arccal egyenesen a nagyanyja szemeibe nézve. – Anyámnak nem volt vajmi nagy szerepe a családban.

– Tudod, mi a törvény… Márpedig, ha Rose-t a húgodnak tartod, akkor hallgatsz rám.

Damon nem felelt. A nyanyának ebben igaza volt: valakinek házasodnia kell annak érdekében, hogy a klán ne essen szét. A férfinak nem igazán tetszett ez az elmélet, és nem igazán tudott mit kezdeni a kijelentéssel sem. Eddig nem is érdekelte, hogy házasodnak-e vagy sem. Damonnak egyre jobban fúrta az oldalát a kíváncsiság, vajon mi fog itt történni és miért van olyan rossz előérzete.

– Erről majd apám dönt, ha hazatért – mondta végül kisebb szünet után. A nagyanyja elmosolyodott, majd a teájába ivott.

– Azt majd meglátjuk.

Rose-t elkapta a kétségbeesés. Damon felsóhajtott, majd félredobta a történelemkönyvet, és feltápászkodott. A lány minden mozzanatát követte, a szíve olyan gyorsan kalimpált, hogy félő volt, kiszakad a helyéről.

– Egyet árulj el nekem, kihez akarnád hozzá adni, vagy nekem kit kéne elvennem? – kérdezte elsétálva az öreg mellett. A járása nehézkes, fáradt volt, mintha csak vonszolta volna magát, ami valószínűleg az álmatlan éjszakáknak volt köszönhető. A szemei véreresek voltak, akár egy alkoholistának vagy egy olyan embernek, aki végig sírta az estét. Bár szinte biztos volt, hogy valamiféle szemcseppel kezeli magát, mert a szemei nem voltak felduzzadva.

– Azt majd apáddal eldöntjük.

– Nagyszerű. Nem is vagyok a család tagja, de máris az életembe akartok szólni – mondta gúnyosan, megkerülte a vén csitrit, majd Rose mögé állt és két kezével megszorította a lány vállát, amolyan Nyugi, amíg én élek, addig nem kényszerítenek házasságra bátorító szorítás volt. – És Rose? Apám el sem ismerte lányának, még nem avattam be, tehát a törvények itt egyedül apámra vonatkoznak.

– Nem tudom eldönteni, hogy ennyire tudatlan vagy, vagy csak szimplán naiv – sóhajtotta drámaian az öreg. – Apád csak elzavart, nem tagadott ki.

– Vagy úgy – dörmögte Damon. – Akárhogy is, amíg apám vissza nem ér, nincs jogod dönteni.

– Hát persze, hogy nincs – mosolyogott rá a nyanya, amitől Rose-t egyből kiverte a víz.

ssss

Amilyen gyorsan csak lehetett Damon lezárta a beszélgetést és befejezte a vacsorát, majd történelem könyvével a kezében a szobájába indult. Biztosan bolondnak nézik, amiért napok óta csak történelem tankönyveket búj, de az az igazság, hogy semmi más nem nyugtatta meg, csak monoton szöveg a múlt nagy klánjairól. Zakatolt az agya, a gondolatai nem hagyták nyugodni, valószínűleg mindenki azt hitte, a gyász miatt, de valójában már máson járt az agya. Fájt az édesanyja elvesztése, hiszen mégis csak az anyja volt, de nem tudott ellenne mit tenni. A tudat, hogy az anyját meggyilkolták nem hagyta nyugodni. A nagyanyja írt az édesanyja nevében levelet, amelyben elbúcsúzik tőle. Szinte biztos volt benne, hogy az öreg áskálódik, de egyszerűen lehetetlen volt őt beelőzni, és nagyon félt, hogy a célpontja Rose lesz, márpedig azt nem hagyhatja. Ennél fogva már három napja különféle fiatalokkal konzultál, hogyha még lehetséges megelőzzék a katasztrófát. A gyűlés éjfélkor vette kezdetét és hajnali négyig tartott, aztán hajnali ötkor kelt edzeni, hogy levezesse a fáradság okozta feszültséget.

Órákon át csak le fel járkált a szobájában, mígnem az óra féltizenkettőt nem mutatott. Ekkor átöltözött szokásos fekete harci öltözékébe, majd kisurrant az ablakon át. Igyekezett úgy mozogni, hogy senki ne vegye észre. Ám ahogy sejtette, két harcos őrt állt a szobája alatt. Az ablakban guggolva szemet forgatott, majd szájára húzta a fekete maszkot és kezére húzta a fekete ujjnélküli kesztyűit, aminek hála nem csúszott ki az ablakpárkányról. Fegyvertartó szíjába helyezte a tőreit, majd egy nyakkörzés után elegánsan az őrök nyakába hullott, és egy-egy altatóval a hátukban az igazak álmát bocsátotta rájuk.

A kerítés átmászása már könnyebben ment, kikapcsolta a riasztót és őrök sem várták őt sehol, így könnyen kiosonhatott. A kapu másik végén lehúzta szájáról a maszkot, és zsebébe nyúlva kesudiót keresett. Bár keserű volt, pont a kesernyés íze miatt szerette, megnyugtatta. Ki tudja mi volt ez a furcsaság nála? Ellenben Quentinnek mindig édeskés íze volt. Vanília vagy tejkaramell. Imádta. Bár nem sűrűn kapott a csókokból, mert a fiú még haragudott rá, néha-néha rá tudta venni. Felsóhajtott. Sosem érzett még ilyen mámort és gyönyört, mint ezzel a férfiúval.

Pár percnyi gyaloglás és egy maréknyi kesudió elrágása után meg is érkezett a kis pajtába, ahol már minden fiatal egybe gyűlt: Naoki, Quentin, Leah, Akiko, Izumi, Penelope, Tim és Ian. Ezek a fiatalok mind egyidősek vagy kicsivel fiatalabbak voltak, mint Damon, a legfiatalabb Quentin volt, a legidősebb Nao. Mindenki egy nagy asztalnál ült, hasonló fekete harci öltözékben, mint Damon, és már nagyban tanácskoztak.

– Késtél, mint mindig – jegyezte meg döjfösen Penelope. Bár nő volt, sokkal férfiasabbnak tűnt, mint a mellette feszítő Ian vagy Izumi. Rövidre nyírt szőke haja volt, igéző kék szeme, de olyan férfias testalkata, hogy lassan már Damon is szégyenkezett a nő mellett. Ők mind osztálytársak vagy harctársak voltak, egy volt a mesterük vagy együtt tanultak, esetleg távoli rokonságban álltak egymással. Damon felsóhajtott, majd levetette magát egy ládára és felhúzta az egyik térdét, amire rátámaszkodott. Úgy tett, mint aki meg sem hallotta a megjegyzést, ellenben a nép elnémult.

– Van valami? – kérdezte egy újabb diót a szájába dobva.

– Nincs – felelte ugyanolyan haraggal Penelope.

– Az nem jó – sóhajtotta elgondolkodva Damon. Penelope felmorrant.

– Nem mondod?!

– Penelope – sóhajtotta kedvesen Naoki. – Mindannyian ugyanazért vagyunk itt, felesleges a szurkálódás.

– Felesleges? Nem azért, hogy védjem a leszbikát, de Damon tíz évig felénk sem nézett, most mégis miatta ültünk össze, a minimum az, hogy időben megjelenik – szólt közbe Ian is, aki nem igazán szimpatizált Damon Ross-szal, így a férfi szemmel is tartotta. Quentinre nézett, aki enyhe pírral az arcán elfordult, majd megköszörülte a torkát.

– Nem kedvelem ezt a szót – dörrent fel Penelope.

– Akár kedveled, akár nem – állt fel az asztaltól Quentin – Naokinak igaza van. Azért vagyunk itt, mert a vén csitri áskálódik, és az egyikünknek sem lesz jó, ha háborút szít. Akár csak pár klán között, akár egész Japánban és Kínában. Márpedig ezt nem akarjuk.

A klánok családja, rokonsága hatalmas volt és rengeteg kultúra keveredett bennük. Sok modern dolgot átvettek, de például a harci stílus az ősrégi tanítások szerinti maradt. A fiatalok féltek, hogyha kitör a háború, az a legtöbb klánt érinteni fogja és azoknak a rokonai sem fognak ölbe tett kézzel ülni. Egy ilyen hatalmas kalamajkát nehéz volt átlátni, még Damon sem látott át mindenen, és volt egy olyan érzése, hogy tenni is fognak azért, hogy lelassítsák a tisztán látását. Nem mellesleg volt egy olyan érése, hogy tégla van köztük, ami egyre valósabbnak tűnt.

– Hadd morogjanak – vont vállat Damon a ládákon ülve. – Az talán enyhíti az irigységüket.

– Hogy mered?! – kiáltotta Penelope, és már ugrott is volna a férfi nyakáért, de az egyetlen mozdulattal állóhelyzetbe került és nyakánál fogva a falhoz szorította a nőt.

– Nem szokásom nőket bántani – sziszegte egyenesen az arcába –, de ha így folytatod, kivételt kell tennem. – Ezzel elengedte a nyakát, a szöszke sípoló tüdővel próbált levegőhöz jutni. A többiek szeme kikerekedett, de egyikük sem mert megszólalni.

– Ha már itt tartunk – kezdett bele a csapat második és egyben leginkább saját nemére hasonlító női tagja, Leah, általuk csak ,,fekete szépségnek” becézett gyönyörűség. – Quentin mennyasszonyjelöltje az én unokahúgom, ha kiderülnek a dolgok, abból nagy botrány lesz.

– Miféle dolgok? – kérdezte Damon, de Quentin vörösödő arcából és ideges fészkelődéséből már sejtette, milyen problémák merültek fel.

– Az unokahúgom vissza lett utasítva. Ez hatalmas szégyen egy tiszta nőnek – magyarázta Leah. A férfi felsóhajtott, majd visszarogyott a ládákra. Egy menyasszonyt háromszor visszautasítani hatalmas tiszteletlenség egy férfitól, amit a család megtorolhat. Quentin és Leah unokahúga évek óta jegyben járnak, a fiú pedig mindig elhalasztja valamiért a menyegzőt, hol temetés, hol harc miatt.

– Nem értem, hogy jön ez ide? – kérdezte Ian értetlenül pislogva hol a lányra, hol pedig Damonra. A férfi a száját rágta, a cipőjét nézte. Egyre gyanúsabb volt neki ez a beszélgetés, egyre gyanúsabb volt neki a némán fészkelődő Izumi, aki már akkor sem vett részt a vitában, mielőtt Damon megérkezett.

– Úgy – kezdett bele a férfi –, hogy egy szűz lányt visszautasítani, ráadásul háromszor, hatalmas tiszteletlenség. A család bosszút állhat a vőlegényen.

–  És?

– Még nem végeztem – sóhajtott fel Damon, majd a vele szemben idegesen toporgó Quentinre nézett. – Valószínűleg erre megy ki a játék.

– Mire is, pontosan? – Ezúttal Penelope szólt közbe.

– Quentin visszautasította a lányt. Miattam. Tehát rajtam fog csattanni az ostor.

Legalább is a férfinek valami hasonló sejtése volt, a nagyanyja okkal hozta fel a házasság témáját, pláne úgy, hogy a ház ura nincsen otthon. De Rose-t akarja mindenképpen oltár elé állítani…kihez adná hozzá? Hacsak nem… A kisebbik Blade-hez? Hogy Quentin szégyenben maradjon, Damont pedig tényleges kitagadja az apja? Valami ebben a szálban még nem tiszta, ezt zsigerből megérezte.

Mindenki néma maradt, egyedül Naoki sóhajtott fel gondterhelten. Eddig nem vállalták nyíltan a kapcsolatukat – vagy legalábbis a múltbéli kapcsolatukat. Igazából maga a főnök sem tudta, mi van köztük. Szenvedély, nyilván, de ez már kapcsolatnak számít? Egyáltalán az lesz belőle? Nem tudta, Quentin visszahúzódó volt és nem sokat beszéltek a cseresznyefás csók óta.

– Szerintetek…jutunk ma egyről a kettőre? – kérdezte Leah, aggódó szemeivel Damont pásztázva. Tény, nem volt jó bőrben. Kifejezetten úgy nézett ki, mint egy élőhalott, ennek ellenére tartotta magát. Látszott rajta, hogy zúg a feje, a gondolatai kuszák, az érzelmei pedig úgy kavarognak, mint az örvény, ami magába szippant, majd összeroppant. Darabjaidra szed. Valami hasonló állapotban volt Damon, jelen volt testben, de vajon lélekben?

Egyre csak a húgára tudott gondolni. Rose… Rose… Rose-zal akarnak valamit! De nem tudott rájönni, mi a céljuk szegény lánnyal. Úgy hiszi, a nagyanyja már régen kitervelte ezt, talán már aznap, amikor ő elhagyta a birtokot, ha már nem azon a napon, amikor világra jött. Mizukit nem szerette Conor családja: japán volt és egy lecsúszott klánvezető lánya, egy örömlány fattya. Ritka volt, ha egy klán ,,aranyvérű” maradt, tehát nem keveredett örömlányokkal, senkikkel, szegényekkel, hanem nemes klánok nemes leszármazottaival házasodtak – vagy akár egymás között. Damon tudott olyan klánról, amelyik azért pusztult ki, mert két testvér kötött házasságot, majd alapított családot. Bár sosem értette, hogy az anyja hogyan szerethetett bele az apjába, mégis annyira idillikusnak tűnt – egészen addig, amíg Damon be nem töltötte a nyolcat. Az édesapja tiszteletet követelő, hatalmas férfi volt, ráadásul dölyfös amerikai, míg az anyja egy csöndes, bölcs, olykor viszont túl hallgatag asszony. Amikor egymás mellé álltak, Mizuki arán egy érzelem látszott: biztonság érzet, hogy ez a férfi őt megvédi és szereti. De Damon nyolcadik születésnapja előbb jött el, mint arra ő fel volt készülve.

A yakuzák kiképzése a fiúk esetében nyolc éves korban elkezdődik, tizenhat éves korukban már beavatják őket, a lányok esetében a képzés később történik, tehát a beavatás is tolódok. Damon elkényeztetett kisgyerek volt, akit körül ugráltak és imádták minden porcikáját, mert elsőszülött fiú. A férfi nem akart nyolc évesen késekkel és karcokkal harcolni, sebet ejteni a másikon, utálta. Életében akkor lett megverve először, amikor ezt közölte a szüleivel, aki pedig kezet emelt rá, nem más volt, mint az anyja.

– Nem hiszem – felelte végül Naoki több percnyi néma csend után. Látta, ahogy Damon a gondolataiba merül és elhagyja ezt a világot. Elmerengett, valószínűleg a múlton, ez természetes, hiszen gyászolja az anyját. – Damon nincs jó bőrben.

– Észrevettük – sóhajtotta Penelope, majd felpattant az asztaltól. – Ezért kár volt idehívni.

A többi is felháborodva távozott, Damon pedig kifejezéstelen arccal nézte, ahogy mindenki elhagyja a kis pajtára emlékeztető épületet, csak Quentin és Naoki maradt bent. Mindketten a férfit figyelték, ő pedig visszanézett rájuk. Talán most kapta el igazán az aggodalom a húgát illetően, talán most érzi igazán azt a magányt, ami tíz éve igazán a vállára nehezedett.

– Minden rendben? – kérdezte Nao, mire a férfi csak elmosolyodott.

– Ilyen a gyász? Ilyen lehangoló?

–  Mások ezt szomorúnak és nehéznek szokták nevezni – mondta Naoki, ezzel felhívva barátja figyelmét arra, hogy kicsit máshogy éli meg a gyászt, mint a többi ember. Sőt, kifejezettem máshogy hangolódik a dologra.

– Tulajdonképpen én ugyanezt mondtam, csak egy szóval – vont vállat Damon, majd a térdére csapott és felállt a ládákról. – Bocs, hogy iderángattalak titeket, de… Tele vagyok gondolatokkal. És nem az anyámról.

–  Nem kell hazudni, Damon. Barátok vagyunk. – Naoki rá mosolygott legjobb barátjára, majd a mellette ácsorgó Quentinre pillantott. – Nos?

–  Utánanéztem annak, amit kértél. – Egy torokköszörülés után folytatta. – A nagyanyád valóban a távozásod után költözött ide és személyesen gondoskodott arról, hogy valaki folyamatosan a húgod életére törjön.

–  De te ezt megakadályoztad.

–  Úgy van – bólintott. Sikeresen kizökkentette Damont a rossz kedvéből és az elmélkedésből, a férfi szeme újra izgatottságtól csillogott és olyan vággyal nézett a fiúra, mint még talán soha. Másfelől hálát érzett a hangjában, hálás volt, amiért titkon védelmezte a húgát. mindig maga mellett tartotta, felügyelte, és Rose ebből semmit sem vett észre.

– Helyes – sóhajtotta megkönnyebbülten. – És te? – kérdezte Nao-t, mire a férfi hümmögött egyet.

– A nagyanyád kivívta magának a Vének Tanácsának életfogytig tartó haragját.

– Azt hittem, tiszteletbeli tag.

– Az volt. Kai elmondta, hogy összeszólalkozott a Vének Tanácsának vezetőjével. Ha minden igaz és a bátyám nem hazudik, egy háborúról vesztek össze, a mamád szerint a területek rosszul vannak elosztva a klánok között, a gyengéknek veszniük kell erre pedig csak egy megoldás létezik.

– A háború – motyogta maga elé Damon. Ekkor már motoszkált benne valami, talán nem is az apja volt a hatalomra éhes, hanem a nagyanyja? A nagyanyja hasonlóan nagy stratéga, mint Quentin vagy ő maga, pontosan tudja, melyik klán kivel fog szövetséget kötni, és hogy melyik klánok fognak eltűnni a föld színéről örökre. Ahogy ebbe belegondolt, már kezdte sejteni, miért akar annyira házasságot kötni: egy puszta gyilkolási vágyat menyasszonyi ruhába burkolva dobna a kutyák elé, hogy aztán cafatokra tépjék, ő addig végez a gazdikkal. Miért pont ez a vén szatyor?

– Quentin?

– Minden sejtésem szerint előbb a kisebb klánok felbőszítésével kezdi. A kérdés az, mivel éri ezt el.

– Mondjuk egy házasságtöréssel? – tette fel a költői kérdést Naoki, mire a mellette álló Blade felmordult.

– Vagy éppen házasságkötéssel. A húgom nem családtag, ha megházasítja egy másik klánnal és ez csak a menyegző után derül ki…az éppen elég nagy port kavar majd, hogy onnan maguktól jöjjenek a dolgok. Például akkor már az Adachi család is felbátorodik és kérdőre vonja Blade-éket. Dominó. – Még ez sem végleges megoldás, de biztos volt benne, hogy a húga hatalmas veszélyben van, a nagyanyjának célja van vele. Mégpedig őt akarja beállítani majd bűnbaknak. De ehhez egy egyszerű házasság kevés lesz. Mégis volt egy olyan sejtése, hogy a húga még ezen a héten vőlegényt kap maga mellé. Abban biztos volt, hogy ő nem kap menyasszonyt, hiszen egyszer már visszautasított egy lányt még a távozása előtt, mert neki Quentin kellett. Azt hitte könnyű préda lesz ez a srác, de elég hamar koppant. Az idősebbik Blade nagyon is tudja, mit akar, akár nők, akár férfiak terén. Bár azon saját maga is meglepődött, hogy ennyire akarja ezt a fiatal férfit, de ami még meglepőbb, hogy ennyire összepasszolnak. Micsoda kislányos ábrándok!

– Akárhogy is, Damon, légy résen. Minden ellened irányul a húgodon keresztül – mondta Naoki. Látszott, hogy menni készül, de Damon nem akarta. Eltelt tíz év, tíz éve nem találkoztak, nem beszélgettek, csak leveleken keresztül tartotta a kapcsolatot, rajta keresztül üzent Quentinnek és a többi fiatalnak, mert tudta, hogy nem néznek egy sensei körme alá, de egy Blade könnyű préda. Pedig oldalakon keresztül tudta volna írni a verseket, a szerelmes sorokat. De nem tehette, nem akarta, hogy a családjának és a szerelmének baja essen. – Sok idő telt el. Tíz év egymás nélkül nagy idő, azt hiszem, sok dolgot kell még megbeszélnetek. – Damon felpattant, majd az idősebbik Blade úrfival a mester felé fordultak és kezüket előre tartva meghajoltak. Ő volt az idősebb, ráadásul oktató volt, nem az ő dolga volt elköszönni a többitől. A fiatalabb Takashi csak biccentett egyet, majd elhagyta a pajtát, magában vigyorgott, hogy végre magára tudta hagyni a két fiatalt. Az égre pillantott. Oh, istenek! Segítsetek nekik! Nagy szükségük van most egymásra. Hitt benne, hogy Damon és Quentin erős páros lesznek, sikeresen megvédik a klánjaikat, emellett pedig a szerelmük is ismét rügyként pattanhat szét, hogy aztán teljes pompájában beragyogja mindkettőjük életét. Mint Damon gyerekkori barátja, tudott a férfi minden titkáról, így nem szégyellte. Sem a tetteit, sem a gondolatait, sem az erkölcsét, ami szerint élt vagy éppen felnőtt. Fontos volt neki a boldogsága, ő már párjára lelt, úton van az első gyermeke. Most Damonon a sor.

Damon a tőle nem messze ácsorgó Blade úrfira pillantott. Amikor a férfi visszanézett rá és zavartan elmosolyodott, minden súlyos gondolata elillant és csak rá tudott koncentrálni. Eszébe jutott az első csókjuk a cseresznyefa alatt, az első éjszakájuk Quentin szobájában, amikor alig bírta visszafogni a hangját, nehogy az öreg James Blade rájuk nyisson. Vagy éppen alig bírta visszatartani a nevetését, amikor a fiú rekedten visszakiáltott az anyjának, hogy minden rendben van, miközben ő szorgosan a nyakát csókolgatta. A temetőben azt mondta ,,nem rontotta meg” a Blade fiút. Nem… Nem jutottak el addig, amikor Damon az alatta kipirult, feldagadt ajkú Quentinre nézett nem bírta tovább: sírni kezdett. Minden egyes könnycseppje a fiú arcára hullott, aki csak halk szavakat suttogva magához húzta és lecsókolta a könnyeit. Csak feküdtek az ágyon órákon keresztül, ő sírt és Blade úrfinak mesélt. Mindenről. Az érzéseiről, a félelmeiről, az emlékeiről. Mindent megosztott a fiúval és megígérte neki, hogy akármi is történik, neki mindig helye lesz a szívében.

Kinyújtotta a kezét a fiú felé.

– Menjünk sétálni!

Quentin egy sóhajtás kíséretében az időebbik kezébe csúsztatta a kezét, mire az magához rántotta. Kicsit meglepődött, de nem volt szokatlan Damon Rosstól ez a viselkedés. A fiú a vállára hajolt.

– Rendben. Menjünk.

Odakint kicsit hűvös volt már az idő, persze ez egy igazi harcosnak mit sem számít. A csillagok mint apró szentjánosbogarak ragyogtak az égen, a Hold most haloványan derengett valahol a távolban. Egymás mellett sétáltak a sík réten, ugyan már ősz volt, még mindig volt egy-két vadvirág. Damonnak feltűnt egy kisebb csapat harangvirág, odasietett, majd térdeire rogyott előttük. A csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy Damon Ross már messziről kiszúrta a lilásan tündöklő növényeket. A kezébe vett párat, majd magához ölelte. Közben Quentin is mellé ért és letelepedett mellé a fűbe.

– Anyám nevének jelentése harangvirág – mondta még azelőtt, hogy Blade úrfi rákérdezhetett volna. – Imádta ezeket a kis virágokat. Most pedig úgy hullott ki az anyám az ujjaim között, mint ezek a virágok. – Szomorúan felsóhajtott, majd a fiúra pillantott. – Igaza van Naokinak, tíz év sok idő. Bizonyára kíváncsi vagy rá, mit csináltam eddig.

– Úgy sejtem jobb, ha nem tudom. Annyit árulj el: gondoltál rám?

– Mindennap – bólintott. A bajsza alatt elmosolyodott. Közelebb hajolt Quentinhez. Az idősebbik Blade fivér már ismerte annyira, hogy tudja, miért nyújtogatja ennyire a nyakát, szóval inkább nem kérette magát és gyors csókot váltottak. Nem igazán tudta magában ezt megfogalmazni, miért csókolja vagy öleli meg, amikor már több, mint tíz éve nem látta, nem is beszéltek? Talán ez amolyan távkapcsolat volt, mindenféle érintkezés nélkül. A yakuzák élete olykor olyan helyzeteket követel meg, amiket egy átlagember nem bírna elviselni, ilyen a száműzetés: nem tarthatod senkivel a kapcsolatot, nem utazhatsz haza, amíg haza nem hívnak. Quentinnek borzalmas volt ez a tíz év, és bár elhatározta, hogy megnősül és elfelejti végre azt a cseresznyefás első csókot, de akárhányszor jött volna az esküvő, ő mindig visszahátrált. Nem szerette azt a lányt, ki nem állhatta, nem olyan volt, mint Damon és egyszerűen csak nem a Blade-ek közé való. Talán, mint holmi gyermeki meseszereplő, várta a boldog befejezést, hogy Damon egyszer hazajön és akkor… És akkor?

– Ez akkor sem megy ilyen könnyen, Damon Ross – dünnyögte a férfi ajkaira, mire az az ölébe eresztette a fejét, így elszakadtak egymástól. – Sok rosszat tettél, sok fájdalmat okoztál.

– Tudom.

– Nem fogsz bocsánatot kérni?

– Attól jobb lesz? – kérdezte, miközben kényelmesen elhelyezkedett Quentin ölében. Ujjai között egy harangvirágot forgatott.

– Igen.

– Jó – sóhajtotta. – Sajnálom az elmúlt tíz évet. Jobb?

– Igazából…nem sokkal.

– Persze, hogy nem lesz jobb – mondta Damon még mindig a virágot morzsolgatva. – Kimaradtam tíz évet az életedből, már nem tudom pótolni. De leélhetünk egy másik tíz évet egymással.

Quentin felnevetett, majd egyik kezével a férfi hajába túrt. Milyen butuska gondolat ez egy felnőtt, harmincnégy éves férfitól. Mélyen dús hajába nyomta ujjait, majd a mutatóra felcsavart egy hosszabb tincset. Ahogy a hajával szórakozott, ujjai néha hozzáértem Damon arcához. Borostás volt, de mégis olyan puha, egyben pedig…érdes. Olyan megviselt. Mintha a bőre beszélne helyette az elmúlt nehéz, fájdalmas évekről.

–  Mond csak Quentin Blade, mi ez a stílusváltás nálad?

–  Hogy jön ez ide? Azt hittem, éppen romantikázunk – kuncogott a férfi, majd közelebb hajolt a másikhoz. – Mindig is ilyen voltam, Damon Ross.

– Ilyen rosszcsont? Punk? Rockos?

– Fogjuk rá. – Felsóhajtott. A férfi nem igazán vágja ezt a stílust, de legalább igyekszik hízelegni. – Szerettem a kihívó, mások szerint buzis cuccokat.

– Véleményem szerint, csak el akarod riasztani a menyasszonyod. Nem vagy rosszfiú, Quentin. Kifejezetten cuki srác vagy.

– Cuki? Szerinted cuki vagyok? – Kicsit talán felháborodott. Sőt, határozottan nem tetszett neki, hogy cukinak találják. Damon viszont jól szórakozott. A fiú kezéért nyúlt, a szájához húzta, majd csókot nyomott a kézfejére.

– Ideje komoly dolgokról beszélgetnünk, Blade úrfi.

– Hol voltál eddig, Damon? Mi történt egyáltalán, miért mentél el?

Ez volt a legnehezebb része a történetnek. Az egyik legnehezebb, hogy elmondja, hol is volt vagy egyáltalán miért ment el. Quentin jól tudta, hogy kettejük küzdelme csak álca volt, Damon hagyta nyerni, hogy őt elküldjék.

– Ezt elég nehéz pontosan megmagyarázni. Itt minden összefügg. Először azt hittem, én magam provokáltam ki a kitagadásom, de az utóbbi tíz évben rájöttem, hogy az apám volt. Ő előbb rájött a dolgokra, mint én. A nagyanyám több, mint harminc éve azt hajtja, hogy ránk az állami törvények nem vonatkoznak, a területek pedig rosszul vannak felosztva, egyszerűen csak az agyára ment az öregnek a szolgálói élet és ki akar nyírni mindenkit. Ő egyszerű ágyas volt a nagyapám életében, mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az öreggel is ő végzett. Ő akarta a Rózsa klánt, minden álma volt, de apám beelőzte. Tudta, hogy az anyja nem normális. Tudtam, hogy ezért a legfájdalmasabb pontját bántja majd: az öcsémet. Mint nagytesó te is tudod, hogy a nagytestvérek a stratégák, nem kerülnek vezetői posztra, ellenben a kisebb fiúk igen. Tíz évvel ezelőtt tudtam meg, hogy egy hatalmi játszma miatt a nagyanyám megmérgeztette az öcsémet. – Fájdalmasan sóhajtott, megszorította Quentin kezét, aki végig némán hallgatta őt. – Azért, hogy én, a gyengébb kerüljek előtérbe.

– Körbejárja a családot?

– Nem értem még a lépéseit. De mostanra nem csak ezt a klánt akarja, az összeset. Apám csúnyán elbánt vele, a szemében szolga volt, de az öcsém halála után meghunyászkodott. Ezenkívül a nagyanyám azt hitte, gyenge vezető leszek, hiszen az elméleti tárgyakból rossz voltam, a harcosok között az egyik leggyengébb. De mégis vezetőnek neveltek, vezető is lettem. Noha utálom az egészet, erősebbé váltam, mint arra ő számított.

– Tehát úgy távolít el az útból, hogy a húgodat környékezi meg.

– Így van. Így is hadilábon állunk a Bladekkel és még jó pár klán haragját kivívtam…kivívtuk. – Nem csak ő okozott gondot a klánok életében, hanem ott volt az apja, Conor Ross. A férfi állhatatos volt, mindig elérte, amit akart, és ezért hajlandó volt bárkin átgázolni. Ha kellett, a saját fiát is hátra hagyta. A férfi egyre inkább úgy érezte, hogy az apjának oka volt arra, hogy így semmibe vegye, talán ettől talpraesettebb lett, ki tudja. De az is lehet, hogy ez csak hiú ábránd és valójában az apja egyszerűen csak utálja.

– Aranyos nagymamád van.

– Elég defektes családom van. Az apám egy szolga fia, az anyám egy el nem ismert gyerek, én egy kitagadott gyerek vagyok, az öcsémet megölték, a húgomat el sem fogadták. A nagyanyám szolga volt, a nagyapám egy kéjenc. Ehhez képest a te famíliád kezdő. – Mindketten felnevettek, talán kínjukban vagy szégyenükben. Nem volt őszinte kacaj. A Blade család sem volt semmi, de talán a Rossok tényleg egy kicsit túlszárnyalták őket.

– Az én dédnagyapám a saját unokahúgát vette el.

– Oh, ha jól tudom, nálunk voltak testvér házasságok is. Na nem mintha le akarnálak titeket körözni. Minden családban van hiba, régebben nagy divat volt a családon belüli házasság.

– Gusztustalan.

– Az, ezt nem vitatom – mondta Damon még mindig a fiú kezét fogva. Olyan selymes, olyan puha, szinte gyermekien bársonyos. Úgy imádta a gyerekeket, úgy imádta a puha bőrüket, úgy imádta a kishúgát. Olyan csöpp volt, olyan ártatlan, olyan butus. Most pedig…talán háborúba keveredik majd, talán emberek életét kell kioltania. Vajon feldolgozza? A szívére veszi? – Kérdezz még, Quentin.

– Hol voltál, Damon? Hol voltál tíz évig?

– New Yorkban. Ki gondolta volna, hogy tele van japánokkal? Szóval, kialakítottam egy saját klánt, a világ minden táján van emberem, ha minden igaz, hamarosan ide is utaznak, egyelőre csak készenléti állapotot rendeltem el.

– Azta, nem vagy semmi! – Quentin teljesen ledöbbent, bár kinézte a férfiból, hogy ilyen talpraesett és ilyen erős vezető, azért nem gondolta volna, hogy ekkora klánt alakít ki, akik mind az ő oldalán állnak. Bár tagadja, sokban hasonlít az öreg Rossra. Az ambícióik elképesztik az embert, az önuralma, a türelme, a ravaszsága pedig végeláthatatlanul elgyönyörködtetnek. Hihetetlen emberek, hihetetlen vezetők. Valahol mélyen büszke volt rá, hogy tíz évvel ezelőtt kihívta őt, nagy hírneve lett ezzel, hogy legyőzte a nagy Damon Rosst, még úgy is, hogy egyértelmű volt, a férfi hagyta nyerni.
Lenézett a férfire, olyan nyugodtan, mosolyogva feküdt az ölében. A lábait keresztbe tette, jobb kezével az ő jobbját tartotta, a ballal virágokat tépkedett. Olyan szép volt a csillagos ég alatt, túl idillikus, túlságosan hihetetlen. Nem evilági érzések kavarogtak a gyomrában, számára eddig ismeretlen jelenség volt a ,,pillangó”. De most ott röpdöstek és nem hagyták nyugodni.

– Nem nagy teljesítmény. Apának nagyobb hatalma van – mondta némi irigységgel a hangjában. Quentin egy pillanatra elszontyolodott. Eszébe jutott valami, valami nagyon kényes, nagyon fájdalmas dolog. Kérdezd már meg! Gyerünk, kérdezd meg!

– Damon?

– Hm?

– Volt New Yorkban valakid?

Damon horkantott egyet. Felült és szembe fordult Blade úrfival, egyenesen a két szemébe nézett. A csillagok apró kis pontokként tükröződtek kékes szemeiben, az ajkai mosolyra húzódtak, végigmérte a sötétben. Mintha csak azt nézné, tényleg komolyan gondolja-e a kérdéseit, tényleg érdekli-e.

– Számít ez? – kérdezte végül halkan, a fiú szemébe bámult.

– Nekem igen.

– Futókalandjaim voltak. Mind alkoholgőzös éjszakák voltak, nem is emlékszem rájuk – felelte végül ő maga is kicsit szomorkásan. – Nem keresek kifogásokat. Minden férfinak vannak igényei.

– Érdekesmód, nekem nem voltak. Hűségesen vártam rád.

– Még csak gatyába sem nyúltál, Quentin? Ne légy naiv! Huszonhat éves vagy. – Mélyet sóhajtott. – Megértem, ha haragszol. Sőt, haragudj is! Meg akarom nyerni a bizalmad, a szerelmed. Márpedig ehhez először bizonyítanom kell.

Quentin végképp nem tudott mit kezdeni az érzelmeivel, nem is tudta, melyik az erősebb. A düh? Az öröm? A szerelem? Egyáltalán szerelem ez? Fogalma sem volt róla, össze volt zavarodva és nagyon, de nagyon aggódott. Nem lehet vak, nem csak Damon létezik, van egy öccse, van családja. Talán nem érti azt a haragot, ami a két család között van, de mégsem vonulhatnak karöltve csak úgy egy háborúba és szerelmeskedhetnek a réten.

– Időre van szükségem.

– Mennyit akarsz még? – kérdezte halkan, elkeseredetten. – Nem bízol bennem?

– De, bízom. De olyan gyerekesnek érzem magam.

– Gyerekesnek? – A férfi felnevetett mellette, majd fejet rázott. – A szerelem bonyolult, olykor túl drámai. Te ismered az érzéseimet, minden titkom. Itt az ideje, hogy én ismerjelek meg téged.

– Rendben… Rendben – sóhajtotta. Damon kapott az alkalmon és kihasználva a fiú zavartságát az ajkaira tapadt. Hátra döntötte a fűben, hozzásimult, magához ölelte és csak csókolta. Néha áttért a nyakára, a vállára, benyúlt a fölsője alá és megérintette meleg bőrét és izmos felsőtestét. Tisztában volt vele, hogy Quentin hezitál, nem biztos magában. Őszintén szólva ő maga sem volt mindenben biztos, csak abban, hogy erről a férfiról nem mond le, akarja őt, mindenestül. Tíz éve egy furcsa kötelék van közöttük, ideje ezt megerősíteni és más szintre emelni. Ideje, még jobban elmélyíteni a kapcsolatukat, még ha ez nem is hangzik logikus lépésnek. Vagy éppen, túl hirtelennek, gyerekesnek tűnik.