Negyedik

Sziasztok!

Kellemes vasárnapot kívánok, bár kicsit esős, azért remélem mindenkinek kellemesen telik a hétvége. Ez a rész nem fogja feldobni a nyomott hangulatot - de nem ám. Zsepiket elő, kicsit sírni fogunk. Ebben a részben Rose és Damon örökre elbúcsúznak az anyjuktól, és kicsit beleleshetünk Damon érzelmeibe. De csak egy egészen kicsit. Feltűnnek régi ismerősök, akik ugyan alig szólalnak meg, mégis szerepük van Damon Ross életében. 

Nem győzöm köszönni a kedves szavakat! *-* Köszönöm a visszajelzéseket és a kommenteket, nagyon jól esnek. Köszönö, hogy itt vagytok velem és remélem, a végéig kitartotok majd velem, illetve én is elég okot adok arra, hogy megvárjátok a történet végét! :3

Elég is a fecsegésből! :D

Kellemes olvasást kívánok és jó pihenést mindenkinek!

ELHANTOLT RÓZSASZIROM

A

 temetés borzalmas dolog. Egyszerre gyönyörű és fájdalmas: gyönyörű, mert azért imádkozol, hogy a szeretted jó helyet leljen a másvilágon és lelke örök békére leljen; és fájdalmas, mert a szeretted már nem a te világod része, el kell, hogy engedd egy ismeretlen helyre a lelkét.

A fehér ruha sugározta gyász egészen Rose vállaira nehezedett, majd’ összetörte. Nem igazán tudta, milyen egy ideális anya, de abban biztos volt, hogy Mizuki Kajiyama minden szeretetét megosztotta vele – minden olyan szeretetét, amit a fiával nem oszthatott meg. Damon elsőszülött volt, nem mellesleg fiú, ez egy klánban nagy érték: a férfiak viszik tovább a család nevét és veszik át az irányítást a klánok felett. Ennél fogva a bátyjára hatalmas felelősség nehezedett, az odaadó anyai szeretettel pedig csak rontott volna a helyzeten, Damonnak nem járhatott az ilyen érzelmekből, különben könnyen befolyásolhatóvá válik – legalábbis az apja így gondolta. Rose azt is nagyon jól tudta, hogy ő csak pótlék volt Mizuki elvesztett kisfiára. Tudta, hogy akkortájt halt meg a kisgyermek, amikor ő a családhoz került, emlékszik, hogy anyja sokáig hordta a fehér ruhát. Azt a fehér ruhát, amit most ő húzott magára, és azt a fehér fejdíszt, amit most ő tűzött a hajába. Legszívesebben sírt volna, de nem tehette, hiszen megígérte a bátyjának, hogy soha többé nem fog sírni. Harcos vagy – mondta magának a tükör előtt állva. – Nem gyengülhetsz el, a bátyád sem tette. Noha ebben nem volt biztos. Lehetetlennek találta, hogy a bátyja sosem tört meg és eresztett el egy-két könnycseppet akár az anyja miatt, akár a ránehezedő átoksúly miatt. Más előtt mégsem gyengült el, talán ez alól a kis pitiáner Quentin Blade sem kivétel, akármit is pletykáltak róla. Bár meglepő módon minden pletyka és szapulás ellenére is Quentin minden megbeszélésen, gyűlésen kiállt mellette – sőt, ha ki akarták hagyni egy-egy megbeszélésről ő külön kérte, hogy Rose is jelen legyen. Talán úgy gondolta, ha vele jóban lesz, akkor könnyebben elfogadja, hogy kikezdett a bátyjával. Elég szarvas hiba volt tőle.

Kint a temetőben, ahol már minden klán és klántag összegyűlt, Rose szemeivel a bátyját kereste. Meg is találta, távol a néptől egy fának dőlve cigarettázott, mellette az idősebbik Blade magyarázott és mutogatott valamit, tőlük egy kicsit távolabb Mr. Ross egy hosszú szakállú férfivel beszélgetett. Damon nem láthatta őt, ám Quentin szemben állt vele, és amint észrevette, elhallgatott, majd felé bökött a fejével. A bátyja felé nézett, majd biccentett. Rose hozzájuk sietett, azt hitte, amint odaér, Quentin már távozik is, de nem így történt.

– Nem szeretnélek kiosztani, Kajiyama kisasszony – kezdte mindenféle kertelés nélkül, még azt sem várta meg, hogy Rose meghajoljon –, de ennél okosabbnak hittelek, mintsem összeverekedj az öcsémmel egy ilyen apró dolog miatt.

Damon ciccentett egyet, de nem szólt egyebet, csak beleszívott a cigijébe. Rose ezt jelnek vette, hogy védje meg magát, mert más nem fogja – ő legalábbis biztosan nem.

– Nos, idősebb Blade úrfi. Azt hittem, az öcsédnek van annyi esze, hogy nem húz be egy lánynak.

Quentin felnevetett, Damon pedig elmosolyodott. Istenem, de kis szerencsétlen!

– Azt hittem harcos vagy – mondta mosolyogva Quentin. – Nem kell téged kímélni.

– Te…! – Rose mély levegőt vett, még mielőtt valami olyat mondana, amit később megbánna. – Ezt most bóknak veszem.

– Vedd, aminek akarod – vont vállat Quentin. – De jobb, ha tudod, hogy egyre élesebb a vita a klánok között, és ezúttal nem Damon Ross miatt. – Úgy beszélt a férfiról, mintha ott sem lenne. Damon pedig ezt nem vette magára, tökéletesen egyet értett Quentinnel és nagyon jól tudta, mi lesz a vége ennek a mozgolódásnak. Nem hiába tért haza. Az ifjabbik Blade illedelmesen Damon felé fordulva, két kezét előre nyújtva meghajolt, miután pedig a férfi bólintott, odabiccentett Rose-nak, majd már távozott is.

– Hogy mekkora egy…

– Igaza van – vágott közbe Damon még mielőtt a húga morgolódhatott volna. – Ezúttal nem rám akarják kenni az egészet.

Persze, hiszen a mindenből kívül eső Rosalie Kajiyama-ra könnyebb volt mindent rákenni, még egész drámaian is vette volna ki magát a dolog: az elárvult kislány, aki a nevelőanyját is elvesztette, most megbosszulja az özvegy nevelőapját. Rose nem igazán érette, miről beszél a bátyja, így jobbnak látta, ha nem szól semmit. Csak felsóhajtott, majd leült a fa tövébe.

– Ez anyám ruhája – sóhajtotta Damon szemeit ide-oda futtatva a lányon. – Ez pedig anyám fejdísze – mondta mosolyogva, majd megérintette a fehér rózsás hajdíszt, amit a lány kontyba fogott hajába tűzött.

– Ne haragudj, anya mondta, hogy…

– Nem haragszom. Ki más hordhatná, ha nem te? Hordjam én? – kérdezte nevetve. – Lehet, még passzolna is hozzám. Látod azt az öreget, aki apámmal beszélget? – kérdezte fejével egy hosszú fekete szakállás férfi felé biccentve. Rose követte a bátyja tekintetét, így megtekinthette egyik osztálytársának apját. Bár szó szerint nem volt öreg, a Vének Tanácsának tagja volt. Hogy mi értelme volt a tanácsnak? Elsősorban ők feleltek a tanoncokért, legtöbbjük tanár vagy mester volt, ezen kívül háborúkról és területekről tanácskoztak. Elég ókorinak hangzik, de valójában elég nagy befolyást gyakoroltak a modern társadalomra. A férfi magas volt, legalább százkilencven centi, hosszú fekete haja érdekes copfban végződött, emellé társult egy hosszú fekete kecskeszakál is. Elég érdekesen festett, de úgy tűnt, az öreget nem zavarja.

– Igen.

– Na, ő szentül hiszi, hogy valami kiscsajos buzi lettem, és meg van róla győződve, hogy ma szinte nőnek öltözve jelenek meg a hamvasztáson. Gondolom, ebből leszűrted, hogy egyedül te és Quentin ismertetek fel, illetve az apám. A többiek azt sem tudják, hogy hazajöttem. Kellemetlen, legalább erre számíthattak volna. – Damon még sosem beszélt így magáról. Kiscsajos buzi? Ezzel tulajdonképpen bevallotta nem csak a Quentinnel való kapcsolatát, de azt is, hogy világéletében más volt – és ezt az előtt tudta, hogy elüldözték volna. – Tudod, Rose, világéletemben fogást kerestek rajtam, és most azt hiszik, találtak. Bár tény, ha nincs az a levél, nem értesülök a haláláról…de ennyire nem vagyok szívtelen. Ezt te tudod a legjobban – mondta egyenesen a lány szemébe nézve, mosolyogva, érzelmektől túlcsordultan. Rose egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy felidézze a több, mint tíz évvel ezelőtti közös pillanatokat, emlékeket. Alapjáraton kemény harcosnak nevelték, de mint minden lánynak, neki is voltak félelmei. Sok rémálma volt, rettegett az ágy alatti szörnyektől, és mindig Damon volt az, aki felkelt a sírására, majd bemászott mellé az ágyba és magához ölelte. Az illata a mai napig megnyugtatta, a kesernyés kesudió és az édes vanília keveréke, valahol pedig a fojtogató dohány szaga. A teste melege, a puha puszik, amiket mindig a feje búbjára nyomott, az óvatos simogatások… Hol voltak? Másnak is megadta ezeket az elmúlt tíz évben, vagy csak őt szerette ennyire? Igen, Rose tudta leginkább, hogy Damon nem szívtelen, megmentette a Blade fivéreket, nem is egyszer, megmentette őt, Roy-t, az apját és még sok mást azzal, hogy mindenki bűnét a saját vállára kapva elhagyta a birtokot. Nem volt szívtelen…csak túl óvatos, hogy kimutassa az érzelmeit.

Rose nem igazán tudott erre mit mondani, mégis szeretett volna. Valamit, ami bátorítja a bátyját és biztosítja arról, hogy ő itt van neki. De Mr. Ross belé fojtotta a szót hideg aurájával, amint a fiatalok fölé tornyosult. Conor és Damon Ross sok mindenben hasonlítottak egymásra, de a külsőjükben átlagon felül. A lány meg volt róla győződve, hogy apa és fia ennyire nem hasonlíthatnak egymásra, és mégis: Damonnak ugyanolyan vonásai voltak, mint az apjának. Elegáns és visszafogott, mégis egyedi, olyan arcberendezéssel, amitől megbolondulnak a nők.

– Igyekezzetek, nemsokára kezdődik a hamvasztás – közölte szokásos hideg hangján, mire a fia kiegyenesedett, majd bólintott. – Szeretnéd látni még utoljára anyádat? – Mintha kicsit melegebb tónusba futott volna a hangja, meglágyult volna. A férfi aprót bólintott, majd a húgára nézett.

– Nem akarom, hogy lásd – előzte meg az apja. – Ha már az anyádnak tartod, azt akarom, hogy teljes pompájában emlékezz rá, ne…így. – Ezzel hátat is fordított a lánynak, fiával a nyomában távozott, majd a ravatalozón belépve el is tűntek. Így Rose egyedül maradt üres érzelmeivel és kavargó gondolataival a fa tövében, folyamatosan azt a szakállas férfit figyelte, akire Damon mutatott. Már tudta, melyik társának az apja, elég nagy befolyású ember, és bár elég arrogáns, Rose-t kedvelte. Talán azért, mert az öccse volt a mestere. Naoki Takashi kedves, nyugodt, megfontolt férfi volt, és a világ egyik legjobb sensei-e. A bátyja hasonlóan elismert tanító és harcos volt, de közel sem olyan közvetlen, mint az öccse, ennek ellenére halovány mosollyal az arcán indult meg a lány felé. Rose rögtön talpra ugrott, majd meghajolt a Vének Tanácsának tiszteletbeli tagja előtt. Alig múlt ötven, mégis a tagja volt a tanácsnak, de ez nem is volt baj, sok botrányt előztek meg a Takashi testvérek.

– Rosalie kedves – sóhajtotta a férfi. – Részvétem Mizuki miatt.

– Köszönöm – felelte mosolyogva, bár sokkal jobban fájt neki a részvétnyilvánítás, mint maga a rendezvény. Bár ne mondanák ki! Akkor olyan lenne, mintha meg sem történt volna.

– A bátyádat hol hagytad? Nem is jött el az édesanyja temetésére?

– Hát…

– Sejtettem! – vágott közbe. – Arrogáns volt kisgyereknek is, sosem tisztelte a szüleit vagy a klánját! Bár azért ezt nem vártam volna tőle…

– Kai… – Nyugodt, kedves és rekedtesen mély hang szólalt meg nem messze tőlük. Rose elmosolyodott. Ez a férfi mindig jókor bukkan fel, feltéve, ha a bátyja nincsen ott, hogy megvédje. – Damon itt van.

Naoki Takashi egyáltalán nem hasonlított a bátyjára. Nem volt fekete hosszú haja, sem szakálla, az egyetlen, amiben hasonlítottak az a magasságuk volt. Amikor egymás mellé álltak, akkor tűnt fel csak igazán, Naoki mennyivel fiatalabb a fivérénél. Tizenöt év volt köztük, ami azt jelentette, hogy Naoki alig egy évvel volt idősebb Damonnál. Jó barátok voltak gyerekként is, nem mellesleg a fiatalabb Takashi volt már tíz éve Rose mestere. Nagyon szerették őt a fiatalok, ő volt az egyetlen tanító, akit még a jégszívű Conor is kedvelt. Nos a bátyja…a Vének Tanácsának tagjaként nehéz dolga volt a köznéppel vagy éppen a klánok tagjaival, a tanács ugyanis a klánok felett állt, és sok mindenbe beleszólhattak. Harcokat állíthattak le, beleszólhattak a politikába, de akár még egy-egy család életét is fenekestül felboríthatták. Éppen ezért megérte velük jó viszonyt ápolni.

– És mégis hol kóricál? – kérdezte felháborodva az idősebb. Naoki felsóhajtott. Ilyen az ő testvére, nem csak minden lében kanál, de még ki is mutatja mennyire utálja az egész klánt.

– A ravatalozóban van, elköszön az anyjától – felelte az öccse, mire Rose-nak összerándult a gyomra. Elköszön az édesanyjától… De hiszen már megtette tíz éve, mintha tudta volna, hogy már nem látja a nőt élve, mintha tudta volna, hogy mi minden fog történni az udvarban. Vajon milyen lehet így látni az anyját? Rose-nak nem engedték, hogy megnézze, mert Conor azt akarta, hogy teljes pompájában emlékezzen az anyjára. Ez meglepte, azt hitte, utálja. Most mégis…az érzelmeit védi.

– Hah! Találkoztál is vele?

– Így van – bólintott a fiatalabb. – Bár először nem ismertem meg. Sokat változott.

– Kire húz?

– Az apjára – sóhajtotta Naoki. A lány ezzel kétségtelenül egyet értett, a bátyja tiszta apja volt, kinézetre és kisugárzásra is, nem olyanok voltak, mint a Takashi vagy a Blade fivérek, hogy bár hasonlítottak a kisugárzásuk teljesen más volt. Kai-é és Remingtoné hideg, merev, míg Naoki-é és Quentiné meleg és közvetlen. Bár ennyire erősen őket sem lehetett egy lapon említeni.

Mielőtt folytathatták volna az igen érdekes beszélgetést, megszólaltak a harangok, így egyértelmű volt, hogy a ceremónia kezdetét veszi.

sss

A hamvasztás a ravatalozó mögötti, gyönyörű kertben volt. Ugyan ősz volt és most nem tündökölt a tavasz és a nyár kihívó színeiben, a fák és őszi rózsák így is szépek voltak. Vörös és a sárga különböző árnyalatai játszottak a fák levelein, az eredetileg apróköves utat most lehullott falevelek takarták, néhol rózsaszirmok tarkították. Mintha direkt Mizuki-nak lett volna így feldíszítve a hátsókert. Az ősz barnás színeiből kitűnő fehér gyászoló tömeg csak rontott Rose hangulatán. Nem tudta kiélvezni a táj nyújtotta szépséget, mert bár gyönyörű volt a szíve darabokra hullott. Az ősz az elmúlás toposza, így ez a temetésnek csúfolt hamvasztás még fájdalmasabb volt.

Sírt. Végig sírta a pap búcsúzóját, majd a nevelőapja szavait is, aztán együtt sírt a nagybátyjaival, akik szintén elköszöntek pár szóban a testvérüktől. Ám Damon nem élt a lehetőséggel, elegánsan visszautasította a felkérést, Rose pedig képtelen lett volna bármi normálisat kinyögni. Égette a szégyen és marta a fájdalom. Megesküdtem, hogy nem sírok. Úgy tűnik, vesztett a saját érzelmeivel szemben. Ellentétben a bátyjával, aki érzelemmentesen állta végig az egész szertartást. Néha gondterhelten felsóhajtott, amikor az öregek összesúgtak a hátuk mögött.

– És nézd meg a szégyentelent! El sem jött az anyja temetésére!

– Nem érdemli meg a klánvezetői címet… Érdemtelen a posztra!

– Semmirekellő gyerek! Nem hiába, Blade úrfit is megrontotta!

Az utóbbin maga Quentin Blade is felhúzta a szemöldökét, aki nem sokkal távolabb állt tőlük az öcssével és az apjával. James Blade csak szemet forgatott, ellenben Remingtont nagyon felzaklatta a dolog.

– Édes istenem… – suttogta gondterhelten, halántékát masszírozva Damon. – Erről már igazán leszokhatnának. Nem is csináltam vele semmi törvénybeütközőt…

– Egyelőre – szúrta közbe megvetően Conor Ross.

– Biztosíthatlak felőle, hogy egy ideig még fenn fogom tartani ezt az állapotot. Nem áll szándékomban megrontani senkit, pláne egy temetésen.

Az öreg csak felhúzta az orrát, de nem szólt semmit. Felesleges is lett volna, Damon Ross úgy bújik ki a pletykák elől, mint macska az ölelés elől. Csak akkor fut bele egybe, ha ő maga is akarja. Ez nem rettentette el az öregeket, tovább pletykáltak a hátuk mögött.

– Nohát! A kis Blade úrfit?

– Az idősebbet, bizony. Szegény James!

– Az a fiú is különc?

– Így van, klánvezető… Úgy hallottam a fiatalabb Takashi is az!

– De hát annak felesége van, nem?

– Az nem jelent semmit.

– Befejezték? – kérdezte hátra sem pillantva Conor, mire az öregek elhallgattak. Éppen, hogy meglepődtek, már megdorgálták volna az öreg Rosst, milyen neveletlen és udvariatlan, amikor Damon hátrafordult, hogy megszemlélhesse a pletykák okozóit. Pár öreg nénike és egy öreg klánvezető sutyorgott hátul a fák takarásában. Festett legyezőikkel takargatták a szájukat pletykálkozás közben, de a nagyothallásuk miatt olyan hangosan beszélgettek, mintha kiabálnának.

Damon vérfagyasztó tekintete és rideg mosolya meghozta a hatását; az öregek lenyelték a megjegyzéseiket, és halkan morgolódva ide-oda lépegettek.

– Látom, jó kedvük van – mondta mézes-mázos hangon Damon egyenesen az öreg klánvezetőre nézve. – Ami igazán meglepő egy temetésen. Mesedélutánra aktuálisak lennének ezek a mende-mondák. Balde úrfi véleményét kikérték már a történtekkel kapcsolatban? Merthogy én nem csináltam vele semmit tíz évvel ezelőtt, és most sem fogok.

Az öregek kisápadtak. Ez maga Damon Ross! Mégis itt van? Hogy ez mennyit változott! Arra még maga Damon sem számított, hogy a vének így fognak majd reagálni a jelenlétére. Az apja felsóhajtott. Micsoda csoda, Damon Ross eljött az anyja temetésére, mert az egy búcsúlevélben hazahívta. Vajon azt is megírta-e, hogy végez magával? Egy héttel ezelőtt is tudta, hogy majd öngyilkos lesz?

– Ez Damon Ross!

– Uramisten, úrfi! Itt van az úrfi!

James Blade megpördült. Damon nevét hallotta? Izgatottan kereste a tömegben Damon Rosst, aztán meglátta az aranybarna buksit, amint éppen a vének fölé tornyosul. Első ránézésre nem is mondta volna, hogy az a magas, harmincas férfi az ő ellenségének fia volna. De hát eltelt tíz év, az ő fiai is sokat változtak, pláne Quentin… Felsóhajtott. Vajon ez is mind Damon hatása? Hogy Quentin vörösre festette a haja végét, néha kihúzza a szemét, a pólója alatt a mellkasa és a karja tele van apró tetoválásokkal és a fülét tele aggatta furábbál furább fülbevalókkal? Aztán ott vannak az a nyakörvre emlékeztető nyakláncok… Borzalmas! De nem tudott vele mit kezdeni, Quentin minden ízlés ficama ellenére okos és erős, talpraesett harcos volt, remek stratégiákkal és logikával.

– Nahát – sóhajtotta.

– Mi az? – kérdezte Remington az egyik fa törzsének dőlve.

– Damon Ross hazatért. Érdekes, az anyja nem akarta hazahívni.

– De ő ezt még nem tudja – szúrta közbe Quentin, aki az apja másik oldalán állt féloldalasan, hogy egyik fülével még követni tudja a szertartást. – Jobb lenne, ha ez egy ideig még így maradna. A saját érdekünkben.

– Damon nem hülye, tudja, hogy valami nem stimmel. A fejemet ráteszem, hogy hamarosan a történelem egyik legnagyobb klánok közti háborúját vívjuk majd. De ezúttal nem Damonra akarják kenni.

A Blade-ek elhallgattak, mindannyian tudták, ezúttal ki a célpont. Szokták mondani, hogy az ellenséget csak úgy tudod kiiktatni, ha megtalálod a gyengepontját: most pedig Damon gyengepontjait feszegetik.

– Na, észrevettek. Mégiscsak itt vagyok anyám temetésén? – kérdezte mosolyogva végig nézve a népen. – Ilyen szívtelennek tűnök? Ez fájt.

– Neem, neem, úrfi! Szó sincs erről!

Persze, persze – gondolta magában Damon.

Amint a szóban forgó egyén megjelenik egy pletyka kellős közepén, máris sokkal szimpatikusabb, mint a pletykálkodás közben. Fejet rázott, majd kisétált a magyarázkodó tömegből. Erre most nincs szüksége, fel kell dolgoznia a mai napot. Ugyan az elejétől tudta, hogy nem az anyja hívta haza – Mizuki sosem írt volna neki levelet, nem is tette, hiszen túl veszélyes lett volna pont egy halálozásról beszámolnia, azt is sejtette, hogy az anyja nem betegségben múlt ki. Erről pedig most meg is bizonyosodott, amikor apjával bementek a ravatalozóba a hamvasztás előtt. Conor messziről figyelte, ahogy egyetlen gyermeke a még díszbe öltöztetett felesége fölé áll, akivel bár nem élt felhőtlen életet, nagyon szerette, és ez az egy fia szerelemből lett. Milyen fájdalmas ilyen messziről figyelni azt a két embert, aki egykor az életét jelentette, de mostanra mindkettő halottá vált számára. Azzá kellett, hogy váljanak…

– Nem gondoltam volna, hogy így eldurvult a helyzet – mondta Damon az anyja holttestét tanulmányozva.

– Mire érted? – kérdezett vissza az apja, mire a férfi megfordult. Pár lépcsőfok választotta őket el, így ahogy Conor felnézett a fiára egyenesen olyan volt, mintha egy istenségre nézne föl. Mintha a büszkeség bizsergető melege kezdett volna el éledezni benne, a fia tekintélyes vezető lett, és bár kicsit másfele húznak az utai, mégis hasonló irányban maradt. Talán sosem lesz jó klánvezető, de nagyobb csoportokat bármikor elirányít, pont azért, mert ennyire szabad. Nem tud kicsiben gondolkodni, neki a világ kell, nem a Rózsa klán.

– Akárhonnan is nézem, ez nem öngyilkosság. – Conor felsóhajtott.

– Azt nem tudhatom, nem voltam itthon, amikor meghalt.

– Nem is akartalak megvádolni. Undorító ember vagy, de sosem bántottad volna, inkább engem, mint őt. – Kár volt tagadni. – Nem igaz?

– Erre a provokatív kérdésre nem fogok válaszolni.

– Nincs ebben semmi provokatív. Tényeket közlök. Én sosem számítottam, elvégre nem is biztos, hogy a te fiad vagyok, nem? Anyám már az esküvőn terhes volt.

– Ez nem jelent semmit. Le sem tagadhatnálak, még ha akarnálak sem.

– Szóval nem tagadnál le?

Na jó, ez már tényleg a provokáció tetőfoka volt. Conor hátat fordított a fiának. Bár haragudott rá, kitagadta és undorodott tőle, titkon büszke volt rá. Nem gyengült el csak azért, mert az apja elfordult tőle, sőt, alapjában véve mindenki elfordult tőle, kivéve Nao-t, akivel gyerekkoruk óta barátok voltak. Bár szinte biztos, hogy az elmúlt tíz évben nem találkoztak, mindössze bíztak abban, hogy egyszer ismét összefutnak.

Damon elmosolyodott, majd még egyszer utoljára az anyjára nézett. Olyan békés volt, olyan szép… Miért nem érezte ezt a ragaszkodást és hiányt addig, míg élt? Miért csak most hagy benne űrt? Fájt az elmúlt tíz év, hogyne fájt volna. Utálta Japánt, utálta az apját, utálta az anyját, de… Sehol sem lelt otthonra. Felsóhajtott. Az anyja nem öngyilkos lett, csak annak akarják beállítani, annak érdekében, hogy úgy tűnjön, valójában Damont védte. De ki akarna ennyire keresztbe tenni neki? Azon a több ezer yakuzán kívül persze, akik már réges rég meg akarták gyilkolni. Túl szép színdarab volt ez ahhoz, hogy rögtön átlásson rajta, elvégre volt egy évtizednyi kihagyása, bár szemmel tartotta a klánt, minden részletről ő sem tudott.

Miután elhagyta a ravatalozó kertjét, jó pár lépésnyire egy bokor mögött, ahol nem láthatta senki kiengedett magából mindent. Hagyta, hogy minden idegessége és fájdalma a gyomortartalmával együtt távozzon. Miután minden ereje elhagyta az egyik fa tövébe bújt, majd előkeresett a zsebéből egy zsebkendőt. De borzalmas látvány volt! Mily’ rettenetes érzés végighallgatni, ahogy monoton hangon elköszönnek az anyjától.

– A kurva életbe – közölte magával. Ekkor ismerős hang szelte át a levegőt: Rose-é. A nevét kiabálta, hallatta, ahogy közeledik. Muszáj kijönnie a bokorból még azelőtt, hogy észrevenné, rosszul lett a hamvasztáson. Feltápászkodott, majd kiugrott a bokorból és megpróbálta magára erőltetni szokásos érzelemmentes, hamiskás mosolyát. Nem is kellett sokat várnia, a húga hozzá sietett.

– Damon, istenem, olyan hirtelen tűntél el! – sóhajtotta. Akarva-akaratlan észrevette, hogy a bátyja kezei remegnek, de nem tette szóvá. Néha a királynak is el kell gyengülnie, nem szabad mindig erősnek maradni. Előbb vagy utóbb beleroppan az ember.

– Aggódtál? – kérdezte rekedtes hangon. Rose ismét csak próbált úgy tenni, mintha nem venné észre.

– Persze, hogy aggódtam! Tíz évet kihagysz az életemből, aztán ismét elrohansz. Ki tudja, ezek után látlak-e még? – Remélte, hogy igen, de talán jobb lett volna, ha nem. Kettős érzések vegyültek benne, az örömmel kéz a kézben járó aggodalom, a biztonsággal járó félelem, és hát persze a szeretettel járó fájdalom. Hiányolta a bátyját, de talán már nem kellett volna felbukkannia. Talán akkor minden máshogy alakul és az anyja sem halt volna meg. Nem… Ez így nincs rendjén, Damon nem tehet az anyja haláláról, kár is érte okolni. Az egyetlen bűnös itt ő, aki megosztotta a családot és miatta Mizuki még inkább elhidegült a férjétől.