2020. április 11., szombat

Harmadik

Sziasztok!
Újabb részt hoztam Húsvét alkalmából! Úgy sejtem, azután kicsit visszalassulnak a frissítések, hiszen nem sokára ismét ,,iskola". Igyekszem ettől függetlenül minél hamarabb frissíteni a blogot. 
Szóval eltelt tíz év, a kis úrnőnk már felnőtt nő, Damont pedig elküldték - de mi az, ami mégis hazahozza a férfit? Hogy tetszik eddig a történet? Minden apró visszajelzésnek és cserének örültem/ök, köszönöm! <3 
Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok mindenkinek! Mondanám, hogy sok locsolót, de én nagyon nem várom a locsolókat - idén sem. :D 
És hát persze: JÓ OLVASÁST! Vigyázzatok magatokra!

Ui: A ,,Borítók" ismét frissült, ezúttal megmutattam a történet tervezett spin-offjának a borítóit. Természetesen nem írom párhuzamosan a kettőt, majd ha a végére értünk ennek a sztorinak, akkor megmutatom nektek Conor múltját is ;)












LEHULLOTT SZIRMOK



~10 évvel később~



Á
h, az iskolakezdés borzalmas, csontig hatoló fájdalma. Mindenki utálta az iskolát, Rose pedig kifejezetten. Mióta Damon Ross végleg elhagyta a Ross rezidenciát, azóta nem telt el úgy nap, hogy a lány ne gondolt volna fogadott bátyjára. Mikor vele élt sem volt rózsás a helyzete, de miután távoznia kellett a lány sorsa még rosszabbra fordult; az öreg Conor Ross nem akarta őt gyermekeként elfogadni, az édesanyja pedig alig egy hete hunyt el. Fájt és mardosta őt a magány fájdalma, de nem tehetett ellene, így is elég kirekesztett volt. Felsóhajtott, kibámult az ablakon, elvégre semmi jobb dolga nem volt, a feladatával már régen végzett. Az anyja azt mondta neki, mielőtt meghalt, hogy Most lehullanak a szirmaim. A család jelképe a vörös rózsa volt, illetve rengeteg hasonlatot alkottak a rózsával, magukat is egy lassan nyiladozó rózsának tartották. Damon szerint Rose még csak éppen, hogy bimbózott, amikor ő elhagyta a családot, ellenben ő maga már lassan kétszer virágzott. Csodálatos férfi, még csodálatosabb báty, vajon hazajön az anyja hamvasztására? A búcsúebédre?
– Szépséges úrnőm, min gondolkodsz annyira? Nem rég csengettek, de még mindig úgy nézel ki az ablakon, mintha egy isten megjelenését várnád. – Unokatestvére szólította meg viccesen gúnyolódva, miközben lovagló pózban helyet foglalt mellette a széken. A lány felsóhajtott, majd a fiúra pillantott.
– Szia, Roy – köszönt fáradtan. – Mi a helyzet?
– Én is ezt kérdeztem tőled. – Rose szemet forgatott. – Szóval, kit vársz olyan nagyon?
– Damont. Remélem eljön a hamvasztásra, elvégre az anyja. Ezt csak nem tilthatják meg neki.
Roy elgondolkodott. Egy törvény vagy szabály sem tiltja, hogy a kitagadott fél ne jöhetne el az édesanyja temetésére, illetve hamvasztására. Pár napja küldtél el neki a levelet, amelyben elhívják a búcsúebédre és a rendezvényre is, illetve részvétet nyilvánítanak. A kellemetlen az egészben az, hogy senki sem sajnálta igazán szerencsétlen asszonyt.
– Elvileg nem tilthatják meg neki – vont vállat végül. – Te, hallottad, hogy az idősebbik Blade gyereknek a héten lenne az esküvője? De mivel egy héten temetés és lagzi nem lehet, így elnapolták.
– Nem fog megnősülni – vont vállat Rose.
– Már miért ne?
– Ez a harmadik alkalom, hogy elnapolják. A srác csak meg akar felelni, de képtelen lenne együtt élni azzal a nyafka ribanccal.
– Azzal minden férfi képtelen lenne – bólogatott egyetértését jelezvén Roy. – Azért sajnálom a csávót.
– Sajnálod?! Miatta kellett elmennie Damonnak!
– Damon huszonnégy éves volt, tudta, mit csinál. Direkt hagyta nyerni!
– Csönd!
Rose és a kisebbik Blade gyerek évfolyamtársak voltak, pár órájuk pedig együtt volt. Remington egy elég megközelíthetetlen, érzelemmentes, kora ellenére elég begyöpösödött srác volt, és bár senki sem nézte volna ki belőle, a bátyja sokkal nagyobb bajkeverő volt, mint ő, annak ellenére is, hogy az idősebb Blade tudta, hogy mikor, hogy kell viselkedni. Remington befásult, unalmas, csípősszájú fickó, aki egyszerűen taszítja az embereket főleg azért, mert minden lében kanál. Rose észre is vette, ahogy az ajtóban hallgatózik.
– Mi bajotok a bátyámmal? – kérdezte morgósan a srác, mire Roy felciccent. Mindenki felkapta fejét, hirtelen a nyüzsgés is abbamaradt, mindenki elhallgatott és feszülten figyelte a fejleményeket.
– Az égvilágon semmi. Csak azt mondtam éppen, hogy tíz évvel ezelőtt hagyták nyerni!
– Roy! – dünnyögte fogai között Rose, de ez mit sem ért. Roy már talpra is ugrott arra az esetre, ha a kis Blade esetleg nekiesne.
– Ez nem igaz. Quentin győzött, Damon meg vesztett, mindezt azért, mert a bátyám a jobb, Damon Ross pedig egy gyenge kis buzeráns.
– Apád a buzeráns, te gyökér! Ha nem lenne az, te sem lennél ekkora fasz!
– ROY! – kiáltotta a lány, majd a két fiú közé szökkent. Minden hiába: Ramington Blade támadásba lenült, ám nem számolt az éppen akkor közéjük kerülő lánnyal, így az ütés őt érte. Rose hátratántorodott, orráért kapott, amiből előbuggyantak az első vércseppek.
Ha eltörte, most megdöglik!
Mindkét fiú rémülten nézte a lány dühtől remegő alakját és ökölbe szorított kezét. Aztán ahogy szépen lassan leengedte véres kezét, amellyel az orrát törölte, Roy elmosolyodott, majd felciccent.
Ezt neked, Blade! Most nem lesz, aki eltemessen, te gyökér.
– Ez nagy hiba volt részedről, Remington Blade – sziszegte fogai között Rose, majd orrától véres tincseit dölyfösen hátra dobta, harcra kész, egyenes háttal az ifjabbik Blade felé fordult. Szemei szikrákat szórtak, Remi szinte a bőrén érezte az égető parázs tüzét. Ez a nő megöli. Ez a nő lesz a végzete. Nagyot nyelt. Éppen megszólalt volna, amikor egy kecses, de annál erősebb rúgással a földre került, Rose pedig már a mellkására is került és erős kezekkel a nyakát szorította. Remington nem tudta, mit kéne előbb tennie: lefejteni az erős, rövidke, kecses ujjakat a nyakáról, vagy egy nem túl férfias mozdulattal lesöpörni magáról a lány egész lényét. Az utóbbi mellett döntött, de nagy hiba volt, Rose számított rá, így egy szép öklössel ismét a földre küldte a fiút.
– Üzenem Quentin Blade-nek, hogy imádkozzon az istenekhez, nehogy utolérje a haragom! – sziszegte a fiú fülébe. – Te pedig, Remington Blade, ne kerülj még egyszer az utamba, mert a következő alkalommal nem az anyám temetésére gyűlünk össze!
Az osztály egyszerre sóhajtott fel, döbbent Úúú-k és Áááá-k csendültek fel a terem másik végében, ahová minden fiatal egybe tömörült, nehogy ők lássák kárát a hirtelen párbajnak – bár tilos volt. Ebben az iskolában nem volt meglepő a verekedés, rengeteg klán leszármazottjai jártak ide már generációk óta, harcművészetet tanultak és történelmet, mindenki tudott mindent a másik klán kölykéről, és mindenki tisztában volt vele, hogy az úgynevezett Rózsa klán volt a második legerősebb a klánok között. Az első helyen természetesen a Bladek álltak, Penge klán névvel. Harmadik dobogósként pedig a Kajiyama-ké a vezetés – Damon Ross édesanyjának klánjáé. Bár nem ő vezeti, hanem az öccse, nem is csoda, hogy ennyire széthúzott a család. Damont és Rose-t ki sem állhatták, ha választaniuk kellett volna, az örökbefogadott Rosalie Kajiyama-t választották volna.
Rose kecsesen felkelt a fiúról, majd karon ragadta Roy-t és kiviharzott a teremből magára hagyva Remi-t és a cikázó gondolatait. Remington még sosem látott ilyen erős, de kecses lányt, aki egyetlen rúgással kiütötte volna. Erre itt van ő, aki lenézi a híres Penge klánt és annak ifjait – mind az ötvenet – ráadásul a kisebbik Blade-et még le is terítette. Ez a csaj nem olyan, mint Damon Ross. Sokkal szörnyűbb.
A lány hasonló véleménnyel volt Remingtonról: kiállhatatlan és összeférhetetlenebb, mint a bátyja, pedig Rose szerelmes volt Quentinbe, ugyan nem sokáig, mert szárnyra kapott a pletyka, hogy…nos…hogy az idősebbik Blade homoszexuális, és nem máshoz vonzódik, mint az ő bátyjához. Erről senkinek nem beszélt, ő volt az, aki azt vallotta, Quentin egyszer megnősül és akkor Damon is feledésbe merül. Ám már öt éve tologatják a lagzit mindig más miatt: összecsapások, forradalmak, most pedig egy temetés. Mivel a Penge klán és a Rózsa klán közel állt egymáshoz, valahogy mélyen a gyökereik is egybe folytak, így tisztelték a szabályokat, ha egy héten temetés van, azon a héten – de illendőbb azon a hónapon – nem tarthatnak esküvőt, illetlenség a hallottra nézve, tiszteletlenség a mennyasszonyra nézve.
Rose felsóhajtott a kapualjban, az öreg ki fogja nyírni. Damon is, amiért nem tudta elfojtani a pletykákat és most összeverekedett Remington Blade-del. Roy nagyokat sóhajtva, hangosan kínlódva unatkozott, beletelt néhány percbe, mire a lány észrevette, mire megy ki a játék.
– Nem, nem! – morogta a lány. – Nem! – ismételte, Roy felsóhajtott.
– Pedig ez lenne a nap sztorija!
– Nem igazán érdekel – dünnyögte Rose. – Nem mondhatod el a többieknek.
– Rendben.
Ám alig, hogy beléptek az udvarba, az már zengett is az öreg Conor Ross hangjától és annak anyjától, akik éppen veszekedtek. Nem értették miről, japánul ordibáltak. Ez szokatlan, az öreg Ross nem is japán…az anyja sem, bár mindig nagyra tartották a gyökereket. Roy és Rose közelebb osontak a tolóajtóhoz, majd hallgatózásba kezdtek: a két veszekedő fél végre angolra váltott.
– Ez a lány szégyent hoz ránk! Alig kezdődött el az iskola, máris összeverekedett a kisebbik Blade gyerekkel! – ordította az öreg. Rose szemet forgatott. Persze, mindig ő a hibás mindenért.
– Blade úrfi kiprovokálta magának – felelte nyugodtan az anyja, a srácok hallották, ahogy a forró cseresznyevirág teáját szürcsölgeti.
– Persze! Csakis! – üvöltötte Conor. – Miért nem gondoltam rögtön erre?!
– Mert egy csökönyös öszvér vagy, fiam. – Az asszony hideg hangja szinte hasította a levegőt. Az egyetlen családtag, aki még kordában tudja tartani a fiát. Ám az most nem feleselt vissza, csak fújtatott egyet. Szinte hallották, ahogy le-fel trappol a szobában. – Elmondtad már a gyerekeknek, miért halt meg a nejed? – Sosem nevezte nevén, elvégre rossz híre volt annak ellenére, hogy a dobogós Kajiyama klán leszármazottja volt.
– Azt mondtam, agyvérzést kapott. Igazából, nem áll messze az igazságtól.
– Nem, hiszen fejen lőtte magát. – A rideg gúny, amitől csöpögött az öregasszony hangja, már szinte fájt. Rose-ban megállt az ütő: az édesanyja öngyilkos lett. Sejtette, hogy nem hallhatott meg csak úgy, de az igazság mégis szörnyűbb, mint gondolta. Ha megölték volna is kellemesebb lett volna. Bár már nem volt egészséges, volt pár betegsége, annyira nem voltak vészesek, hogy a halálát okozzák. A lány arcán lecsordult egy aprócska, fájdalmas könnycsepp. Roy lélegzetvisszafojtva a lányra nézett, nem merte megérinteni vagy átölelni, ki tudja, milyen gondolatok cikáznak most a fejében? Nem érdemes kockáztatni. – És mindezt miért? Hogy hazacsalja a fiad, és hogy elkerüljön egy újabb botrányt. Ugye tudod, milyen szavakkal hagyta el a fiad a rezidenciát?
– Igen, anyám, tudom – felelte morogva Ross. A lány felhúzta a szemöldökét, és még közelebb araszolt az ajtóhoz. Őtőle még csak el sem köszönt, csak közölte, hogy elmegy. Gondolta, talán így enyhít a fájdalmán, hogy nem búcsúzkodik, elvégre úgyis vissza fog jönni.
– Azt mondta, ha visszajön, téged hív ki. De ezúttal élet-halál párbaj lesz, és vagy a fiát temeti, vagy a férjét. Mindannyian jól tudjuk, hogy csalás nélkül te maradtál volna alul, így talán az a legjobb, hogy a nejed feláldozta magát.
Rose nem bírta tovább, kitárta az ajtót. Az öregasszony a földön ülve iszogatta cseresznyevirág teáját, az öreg Ross éppen háttal állt mindegyiküknek. Válla fölött hátra nézett, amint meglátta a lányt, arcára kiült az undor. Utálta őt, ezt tudta, de ennyire még sosem éreztette vele. Az öregasszony nem reagált, még csak rá sem nézett.
– Ne beszéljenek így az édesanyámról! – kiáltotta belépve a szobába. Az öreg Conor rögtön megpördült. Szemei égtek a dühtől, a szívében lappangó gyűlölettől.
– Mizuki nem volt az édesanyád! – üvöltött vissza. Remegett a dühtől, a kezeit önkénytelenül ökölbe szorította. Conor Ross hasonlóan tiszteletreméltó, erős, erkölcsileg szilárd férfi volt, mint a fia, Damon Ross. Bár sokkal gyengébb is naivabb volt a fiánál, aki nem mellesleg a kláni vezetőségre is érettebb, alkalmasabb volt, talán Conor Rosstól jobban féltek. A férfi híresen vérengző volt a klánok között, talán a legvéresebb módszerekkel rendelkezett, ellenben Damon… Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel. Damon valami ilyesmi elv szerint élt, ha őt bántották, hagyta, hogy az embert utolérje a végzete – hogy benne volt-e a keze vagy sem, azt már csak az istenek tudhatják.
– Conor – sóhajtotta az anyja. – Mizuki a nevére vette, a lánya volt.
– Nem! Ennek a lánynak semmi köze a családunkhoz! – kiáltotta ezúttal az édesanyjának. Ekkor ruha lebbent a lépcső tetején, egész pontosan hosszú, fehér gyászruha. Roy még fel ismerte az illetőt, máris tiszteletét – és félelmét – kifejezvén meghajolt a verandára lépő előtt. Mivel csak egy cseléd fia volt, fel sem mert nézni feljebbvalójára. Rose-zal is csak azért voltak barátok, mert a lányt nem ismerték el Ross örökösnek, így egyszerű tanítvány maradt.
– Temetésre jöttünk, mégis a halottat szidjátok? Milyen klánvezetők vagytok ti?
Ismerős hang, ismerős helyzet, ismerős rideg nyugodtság. Ez a hang most mélyebb volt és érzelemmentesebb, mint szokott, és amikor Rose a férfira nézett az arca is ridegebb volt. Eltűnt róla az állandó, csintalan mosoly, de a gödröcskék helye még látszott. Tehát még mindig tudott mosolyogni, de ezúttal nem akart. A lány tudta, hogy örüljön vagy inkább bánkódjon, mennyit változott. Már harmincnégy éves, igazi férfi. Sokat mélyült a hangja, sötétebb lett a haja és a testalkata is férfiasabbá vált, az arca hasonlóan merev és tiszteletet követelő volt, mint az apjáé. Mindössze szemük színe különbözött: míg Damon szeme hideg zafírkék volt, addig az apjáé égő barna.
– Damon, hát hazajöttél! – sóhajtott az öregasszony a férfira sem nézve. Damon felciccent.
– Haza? – kérdezte. Rose-t kirázta a hideg hang, Damon hangja mindig olyan meleg, olyan cirógató… Mi történt vele? – Azt hittem, számkivetett lettem.
– Az is vagy – felelte az apja ugyanolyan hidegen. – Őszintén reméltem, hogy nem jössz el anyád temetésére.
– Őszintén reméltem, hogy nem anyámat kell majd előbb eltemetnem.
Roy felszisszent az ajtóban. Talán ezt nem kellett volna, persze ez Damont mit sem érdekelte, ellenben az öreg Ross eléggé rossz néven vette a megjegyzést, így mérgében a fia ruhájáért nyúlt és magához rántotta. A férfi nem ellenkezett, hagyta, hogy az apja megrángassa. Az öreg még mindig nyugodtan szürcsölgette a teáját a padlón ülve, Rose pedig nem tudott mit kezdeni a rengeteg információval, csak nézte, mi történik, de fel nem fogta.
Mr. Ross mélyen a fia szemeibe nézett, az arcába hajolt. Hogy mennyit változott! Már fiatalnak is kemény volt, sármos, csinos ifjú, aki, ha kellett, diktálta az ütemet és bármikor átvette a vezetést. A szemei most ezt a kemény, fájdalmakkal teli évtizedet tükrözték, látszott rajtuk, hogy sokszor voltak kisírva és gyakran kialvatlanok voltak. De a szája sarkában bujkáló gödröcskék arról árulkodtak, hogy mégsem volt olyan rossz neki külföldön.
– Ez az én udvarom, az én rezidenciám, az én házam, az én szabályaim! – sziszegte az arcába. – Azt teszed, amit mondok!
Damon először szemet forgatott, majd szépen lassan engedte, hogy előtörjön a huncut, kihívó mosolya. Rose fellélegezhetett, a jelleme nem változott meg, mindössze megfontoltabb lett, ez jó jel. Azt jelenti, tényleg a kezébe vette az irányítást.
– Tudom – felelte meleg nyugodtsággal, majd lágyan az apja keze után nyúlt, és lassacskán lefejtette magáról az ujjait. – Nem is vontam kétségbe, csak véleményt nyilvánítottam. Azt szabad, nem?
Ebbe még Conor Ross sem tudott belekötni, így hát hátrébb lépett a fiától. Damon a húgára sem pillantott, csak továbbra is mosolyogva letelepedett a nagyanyjával szemben törökülésben, majd ő is töltött magának a cseresznyevirág teából, de nem szólt az asszonyhoz. Rose csak állt és nézett, nem tudott mit szólni a bátyjához. Végre hazajöttél? De jó, hogy itt vagy? Hiányoztál? Mi lenne a helyes ennyi év után, mikor Damon tudomást sem vesz róla? Lehetetlen, hogy nem ismerte fel, elvégre a húga, vakon is megismerné. Végül a lány felsóhajtott, és már húzta is el az ajtót, hogy csatlakozzon unokabátyjához, aki azóta is odakint várakozott.
– Hova sietsz? – kérdezte neki háttal teázgatva Damon, Rose megtorpant. – Úgy tudom, hazaküldtek.
– Igen.
– És miért? – kérdezte. Rose-nek ismerős volt a szituáció, pont tíz évvel ezelőtt ugyanezt játszották le, csak akkor nem egy fiút vert össze, hanem egy kislányt, aki kigúnyolta kettese miatt. A lány visszafordult, majd térdeire ült.
– Mert téged gúnyoltak.
– És ez fájt neked?
– Igen.
– Értem – sóhajtotta a férfi, de azért szája sarkában ott bujkált jól megszokott büszke, elégedett, kihívó mosolya. Talán tényleg őrült, talán tényleg más, de nem érdekelte: Damon Ross az ő drága bátyja, akit mindennél jobban szeret, és akire mindennél jobban vigyáznia kell. – A fiatalabbik Blade gyereket verted el, igaz?
– Igen.
– Hm. Igen, Quentinnel ég és föld… Mintha nem is testvérek lennének. Quentin szerethetőbb.
– Igen, erről is hallottunk – vágott közbe morogva az apja.
– Conor – sóhajtotta az öreg hosszú hallgatás után. – Neked ehhez semmi közöd, Damon felnőtt férfi.
– De Quentin Blade nem volt az! Tizenhat éves gyerek volt! – kiáltotta az anyja felé fordulva az öreg Ross, mire az csak szemet forgatott. Ilyen az ő szerencséje, elviselhetetlen férje volt, most pedig még elviselhetetlenebb fia van, ráadásul abból is kettő. Damon kuncogott egy sort, majd beleivott a teájába. Neki kellemes emlék volt a cseresznyefa alatt töltött idő, és bár Quentin nem ígérte meg, hogy várni fog rá, az esküvő többszöri napolásából arra következtetett, hogy a fiú igenis titkon várt rá, hogy hazajöjjön. Nos, most itt van, és rengeteg problémát kell megoldania mielőtt ismét belekezd a csábításba.
– Nem volt már olyan kicsi – kuncogta Damon, miközben az apja felé fordult. – Majdnem felnőtt volt.
– Szóval nem tagadod?
– Miért, ő tagadta?
– Nem.
– Akkor én sem – vont vállat. – Ami megtörtént, megtörtént, nem változtathatok rajta, nem is szeretnék. Anyám halálán sem változtatnék, így van. – Szinte látta, mire gondol a nagyanyja, az öreg pedig egy bólintással jelezte, valóban ez járt a fejében. – Tudom, mi lett az anyámmal, levelet kaptam tőle. Azt is tudom, miért tette, szóval ehhez tartsátok magatokat.
Ehhez még maga a ház ura sem tudott mit hozzáfűzni. Damon felsóhajtott, majd elengedte az etikett minden apró szabályát, és lábait kinyújtva, kezeivel hátul támaszkodva a fejét a plafon felé emelte, szemeit becsukta. Talán gyászolt, talán nem. Talán hiányzott neki az otthona, de az is lehet, hogy csak bosszúságot okozott neki, hogy itt kell lennie. Eltelt tíz év, és csak külsőre változott, talán kicsit megfontoltabb lett, de belül ugyanaz a Damon Ross maradt, aki tíz éve volt. Tíz év hosszú idő, Rose azt sem tudta, mit kérdezzen először. Azzal, hogy Damon ilyen kényelmes pózban helyezkedett el azt jelezte, hogy kész minden ide nem illő kérdést megválaszolni, azaz nem hivatalos ügyben érkezett. Rose már megtanult a sorok között olvasni.
– Tényleg tanár lettél? – kérdezte végül végig a bátyját bámulva. Az hümmögött egy sort, majd végre ránézett. A veséig látó, zafír szemei mit sem változtak. Ugyanannyi érzelem örvénylett bennük, ha nem több. Most a szórakozottság boldogsága és a gyász maró fájdalma elegyedett bennük. Hol nevettek, hol pedig sírtak azok a szemek. Még sosem látta a bátyját sírni, de biztos volt benne, hogy az elmúlt tíz évben éppen eleget sírt ahhoz ez a férfi, hogy tudja értékelni a nevetés boldogságát és minden mosolyt megfontoljon.
– Tényleg – felelte.
– Mit tanítasz?
– Történelmet és biológiát, bár egyáltalán nem passzol össze a kettő – kuncogta. Az apja felmordult.
– Azt hittem, utálod a történelmet.
– Ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy nem is tudom – mondta vállat vonva, vigyorogva. – A történelem unalmas, de elengedhetetlen a harcokhoz. Ha nem ismered az ellenséged múltját, hogyan dönthetnéd meg a jövőjét?
– Jogos – dünnyögte Conor Ross. Damon sokkal jobban értett a harcokhoz, mint az apja – ez egyértelmű volt. De koránt sem volt akkora tekintélye, mint Conor Rossnak. Sajnos ezzel az eggyel nem számolt akkor, amikor igazán kellett volna. – Ki kell ismerned ahhoz az ellenséget, hogy eltiporhasd.
– Ezt kár ragozni – szólt közbe az öregasszony. – Rose, indíts átöltözni, te is, Conor. Pár óra múlva temetés, addigra készüljetek el.
Mindenki egyetértően bólintott, majd egymás után elhagyták a szobát, így Damon és a nagyanyja kettesben maradhattak. A férfi kifejezetten utálta az ilyen pillanatokat, nagyon jól tudta, miféle ember a nagyanyja és, hogy miért is maradt férj nélkül. Nem azért, mert a nagyapja olyan betegeskedő ember volt, sokkal inkább a halálba kergették. Attól félt, nem csak az apjára, de rá is ez a sors vár. Sóhajtott egyet, majd feltápászkodott és meghajolt az öreg előtt. Ám mielőtt elhúzhatta volna az ajtót, Madam Ross megszólalt:
– Ne hidd, hogy nem tudom, mire megy ki a játék – mondta érzelemmentesen az unokájára sem nézve. Damon hümmögött, majd válla fölött az asszonyra nézett. Ennyi ellenszenvet és undort még senki iránt sem érzett, még a saját apja iránt sem – holott őt is volt bőven miért utálni. Rengeteget szenvedett miatta, de hiszi, hogy ezzel célja volt.
– Nem hiszem – felelte, de az asszony nem nézett rá. – Tudom, hogy készülsz valamire. Anyám sosem írna nekem levelet. Ajánlom, hogy jó okod legyen arra, hogy hazahívtál.
Nem várta meg az öreg reakcióját, azonnal kilépett a helységből. Odakint kellemes idő fogadta, a lágy szellő meglebbentette fehér gyászruhája alját. De utálta ezt is, szinte nőnek érezte magát abban a szoknyára emlékeztető ing köpenyben. De, ami még ennél is furcsább lesz, amikor megjelennek az öregek hosszú, felfogott hajjal és igazi japán kinézettel. Felsóhajtott. Sosem tudná ezt a divatot elfogadni.
Már csak pár óra választotta el a temetéstől, elbúcsúzik attól a nőtől, akit a szíve mélyén már tíz éve eltemetett. Amikor elhagyta a birtokot, számára az anyja halott nővé vált, sosem volt köztük szoros kapcsolat, pláne miután a kisöccse meghalt. Mizuki ezek után rá sem bírt nézni a fiára, mintha csak a halott csecsemőjét látná benne minden egyes alkalommal, amikor anyának szólítja. Aztán megtalálta a kicsi Rose-t, aki nagyjából egyidős lehetett az öccsével, az anyja pedig újjászületett. De Damon feledésbe merült, nem volt senki fia. Csak egy harcos volt, akinek a szabályokat kellett követnie. Nem csoda tehát, hogy olyan kétségbeesetten ragaszkodott ahhoz a fiúhoz. Hogy szerelem volt-e vagy csak megrögzött imádat? Nem tudta, de ez kellemes érzés volt, és amíg kellemes, addig nem számít, micsoda.
Elmosolyodott a kellemes emlékre a cseresznyefa alatt. Első csók, mi? Mintha ő olyan tapasztalt lett volna. Bár neki nem az volt az első – és az utolsó sem – a legcsodálatosabb pillanat volt. Ez alatt a tíz év alatt sok futó kalandba botlott, de egyik éjszaka sem ért fel ahhoz a délutánhoz Quentin Blade-el. Vajon most, hogy néz ki? Előtört belőle az igazi, vad énje, vagy hagyta, hogy az apja elnyomja a benne lappangó vadállatot?
Miközben ezen gondolkodott észre sem vette, hogy a cseresznyefa felé tart, akkor ocsúdott fel, amikor egy elszáradt levél a homlokának csapódott, majd elegánsan aláhullott. A levélért nyúlt, majd ujjai közt megforgatta.
Mennyivel szebb vagy teljes pompádban április elején? – gondolta némán.
 Ekkor a levél fölé siklott a tekintete, valaki a fa tövében ült, hasonlóan fehér gyászruhában, mint ő, csak amíg Damon fehér ruhájának hátát hatalmas rózsa díszítette, addig ennek az ifjúnak a fején egy fehér szalag volt kötve. Végig szelte a homlokát, és nagyon úgy nézett ki, mint egy lekötözött múmia. Elmosolyodott, volt egy olyan érzése, hogy a férfinak nem tetszik az öltözék, nem mellesleg ő ezt a férfit már jó ideje ismeri. Talán jobban, mint saját magát. Bár sokat változott, még vakon is felismerné: a haja jóval férfiasabban és fiatalosabban volt megnyírva, mint gyerekkorában, tüsis fekete hajának teteje pedig vörös ombre-ba futott, szürke szemei tele voltak élettel, égtek minden féle tudásvágytól, és mintha a bosszú szikrája is ott pattogott volna. Sokat férfiasodott, izmosabb lett, szélesebb vállú, talán még magasabb is. Sütött belőle az erő és energia, igazi fiatal volt. Nem úgy, mint Damon Ross, aki bár kétszer virágzott, mégiscsak harmincnégy éves volt.
Csak úgy, mint tíz éve, a férfi most is a fa tövében olvasott és mi mást, ha nem történelmet. Damon hümmögve megforgatta ismét a falevelet. Talán olyan sokat nem változott, mindössze annyit, hogy a régi énje sosem gyengülne el annyira, hogy sírjon. Mert a férfi könnyezett, hatalmas könnycseppjei pedig sorjában a könyv lapjaira hullottak. Egyáltalán nem olyan, mint aki házasságra készül, sokkal inkább olyan, akit éppen most dobtak. Közelebb araszolt, a férfi annyira zokogott, hogy észre sem vette, hogy már felette áll. Nem tanul a hibáiból, nagy kár. Elegánsan a lapok közé eresztette a levelet, mire a férfi összerezzent, majd támadójára nézett.
–Oh, ismét történelem, Quentin Blade? – kérdezte fölé tornyosulva. – Csak nem megkedvelted?
– Te meg ki a franc vagy? – kérdezte meglepően kemény, rideg hangon. Ahhoz képest, hogy éppen most sírta ki a lelkét, elég érdekes. Damon felciccent, majd karba fonta a kezét.
– Elég ciki, ha nem ismersz meg. Nem mellesleg, elmúltam harminc, igazán lehetnél tisztelettudóbb – mondta kicsit sértődötten. Quentin éppen szólásra nyitotta a száját, ám ő nem hagyta annyiban. – Ezen kívül, tőlem kaptad az első csókodat. – Ezzel tulajdonképpen el is érte, hogy az idősebbik Blade úrfiban még a vér is meghűljön. Összezárta a száját, majd felpattant, a könyvét azzal a lendülettel félre is dobta. Ott állt Damon előtt az ő délceg százkilencvencentijével, Damon pedig elgondolkodott rajta, hogy nem teperte le ezt a srácot, még tíz évvel ezelőtt rögtön itt a fa tövében.
– Most bukkansz fel? Pont most? – kérdezte remegve az idegtől. – Pont most, amikor döntenem kell?
– Én mondtam, hogy visszajövök.
– Eltelt tíz év! Nekem pedig házasodnom kellene! Erre a képembe köpöd, hogy te adtad az első csókomat? Komolyan, Damon Ross?!
Damon Ross neve felért egy istent dicsőítő, magasztaló énekhez. A férfi már tíz éve nem járt itthon, de mindenki rettegett a nevétől, Amerikában nagy híre volt, hatalmas klánja, akik a világ minden táján megtalálhatóak voltak. Akárhova menekült volna az ember, mindig Damon Ross nevébe vagy klánjába botlott, ahol pedig ez a férfi felbukkan, ott vérfürdőt hagy maga után. Lehetetlen Damon Ross elé vágni, Damon mindig egy lépéssel előtted jár, és már jobban tudja mit akarsz tenni, mint te magad.
Az ambíciói ellenére Damon utálta a nevét és az életét is, nem jutott neki túl sok szórakozás Amerikában sem, minden életkedvét és szeretetét itt hagyta Japánban ennél a fiúnál, aki szépen lassan férfivá érett. A férfi felsóhajtott. Bár ő teljes nevén szólította az idősebbik Blade fivért, őt sosem nevezték teljes nevén a fiatalok, egyenrangú ellenfelek voltak: főleg ő és Remington, Quentin harctudása hanyagolható volt, de szervezőképessége és taktikái annál kevésbé. Sokkal összeszedettebb vezér volt, mint az öccse. Ennél fogva Damon jobbnak látta, ha nem fordítja maga ellen a két testvért, mert ugyan külön-külön legyőzhetőek, együtt lehetetlen a vesztüket okozni.
– Mi van, nem is ellenkezel? – kérdezte némi csend után Quentin.
– Nem. Igazad van – vont vállat. – Ezt kár ragozni.
– Érdekesmód nem dörgölöd az orrom alá, hogy miattam hagytad el Japánt.
– Belementél a játékomba, így nem panaszkodhatok – mosolyodott el a férfi. Közelebb araszolt a nála tíz centivel magasabb fiatalemberhez, mire az szemeit járatva minden apró porcikáját felfedezte. Sebeket, hegeket keresett rajta, de nem talált. Profi harcos volt, ritkán szerzett sebeket, ráadásul az átlagosnál előbb gyógyult, így a meglévő hegei is halványak voltak. De Quentin ismerte az összeset, a legapróbbig. Aznap este a teste minden porcikáját érezte.
– Még mindig nem tudom, mi a célod velem.
– Veled? – kérdezte teljes döbbenettel. – Te nem egy eszköz vagy a kezemben, Quentin. Nincs veled célom, mindössze éltem a kitagadás lehetőségével. Gondolom, azóta sejted, miért mentem el.
– Nem csak sejtem, tudom is. Ha maradsz, megölik őt… Megértem, nekem is van testvérem – suttogta kettőjük közé. Damon bólintott. Így sem volt biztos benne, hogy Rose biztonságban lesz, de azt nagyon jól tudta, hogy Quentin nem hülye, és amint rájön, mi célból dobatta ki magát a klánjából, ezzel együtt a családjából, a fiú nem fogja egyedül hagyni Rose-t. Persze, erről a lánynak sejtése sem volt. Fel sem tűnt neki, hogy amint Quentin Blade felbukkan a kis Remi oldalán, az menten elhallgat. Quentin tulajdonképpen átvette a bátyja szerepét: a háttérből védelmezte annak érdekében, hogy addig ne induljon el a lavina, amíg Damon haza nem tér.
– Köszönöm – suttogta szinte Quentin ajkaira. – Kapok egy üdvözlő csókot?
Quentin gúnyosan felnevetett, de azért nem húzta el a fejét.
– Ez nem így megy, Damon Ross.
– Naaa! Ne legyél ilyen, tíz éve nem csókoltalak meg!
– Akkor mondok ennél durvábbat – mondta Quentin, majd még közelebb araszolt a férfihoz, az ajkaira suttogott. – Én tíz éve nem csókoltam meg senkit.
Damon ellágyult. Mintha megolvadt volna talpa alatt a talaj. Quentin hűségesebb volt hozzá, mint ő Quentinhez. Ez a fiú tényleg várt rá… Felsóhajtott, a fiú pedig lecsapott rá.
Egye fene – gondolta.
 Pedig szinte megpusztult azért a csókért. Tíz éve már, hogy nem érezte Damon kesernyés szájízét, a jól megszokott kesudió. Mindig ezt rágta, ha ideges volt, valószínűleg az úton elrágott egy marékkal.
Damon sem csalódott, a párja ugyanolyan édes volt, mint tíz évvel ezelőtt, ugyanolyan kis óvatos és ügyetlen, de mit számított? Ezek a csókok csak az övéi voltak. Quentin senki mással nem osztotta meg édes, ügyetlen csókjait rajta kívül.

6 megjegyzés:

Abeth írta...

Jajj, de aranyosak Damonék :3 Damont nagyon megkedveltem már az elején, de most még jobban.

Lexa Smith írta...

Hehe
Damont én is kedvelem - bár mások úgy tartják, kicsit kettyós...pedig aranyos -, a Damon&Quentin páros valamilyen szinten felejthetetlen :D (Meglepően felnőttesre sikeredett...well)
Örülök egyébként a visszajelzésednek! <3 Jól esik ám! ;)
Lexa

Mohikan írta...

Szia!
Amit amit a múlt résznél elfelejtettem mondani, hogy picit félve kezdtem bele a történetbe. Ugyanis én nem annyira szeretem a meleg párokat. (Bármint olvasni nem szoktam olyan blogokat. Amúgy semmi bajom nincs velük) Ez viszont kifejezetten tetszett, ahogy megírtad, és nagyon aranyosnak találtam őket.
Úgyhogy még biztosan fogsz velem találkozni a közeljövőben! :)

Moncsi

Lexa Smith írta...

Szia!
Oh, ez nagyon jól esik. :) Igyekszem nem túlzásba esni ezzel sem - ugyan főszál a történetben, de a kevesebb néha több. Értem én, mire célzol. Néha tényleg elég nyálasak tudnak lenni az ilyen sztorik (haha, én is. De ezúttal odafigyelek rá!)
Ennek nagyon örülök! Félve kezdtem bele a publikálásba, mert jó ideje inaktív voltam, de nagyon jól esik olvasni, hogy van (jó) pár követőm, akik szívesen olvassák a történetet. <3

Puszi és várlak vissza,
Lexa

Majra Loranch írta...

Szia Lexa!
Végre ehhez a fejezethez is eljutottam és gurl it hit right in the Kokoro. Annyi titok lappang itt, nem győzöm kapkodni a fejem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogod vezetni a szálakat. <3
Üdv. Majra

Lexa Smith írta...

Szióka! :3
Oh, hát igen, van itt titok bőven :D Nagyon izgulok, hogy úgy sikerül-e vezetnem a szálakat, hogy az megállja a helyét :o
Köszönöm a szavaid!
Puszi, Lexa