Hetedik

Sziasztok!

Meghoztam a hetedik fejezetet! Egy kicsit...traumatikus pillanat következik, egyre inkább erősödik a feszültség. Fogadjátok sok szeretettel!

Az előző posztban leírtam pár fontos dolgot, kérlek, olvassátok el! Akadtak félreértések, amiket tisztázok a történettel kapcsolatban. :) 

Kellemes olvasást és jó vakációzást kívánok! :D

Ui: TÚLLÉPTÜK AZ EZER!! KATTINTÁST! Köszönöm nektek! <3

ARANYRÓZSA

R

ose-nak nem igazán volt ínyére a dolog. Kifejezetten viszolygott az ötlettől, hogy párbajozzon egyet Remingtonnal is. Aznap már volt egy párbaja a bátyjával és vesztett, ez pedig megalapozta az egésznapot jókedvét. Ennek ellenére elfogadta a ,,szintfelmérőt”. Úrnő… – gondolta. – Nevetséges. A bátyja tulajdonképpen döntött helyette, ez volt ínyére, ha már egy klánvezető előtt eldöntötték, hogy ő lesz a ház úrnője, akkor legalább beleszólhasson abba, kivel harcol. Hát nem, Damonnak aznap parancsolgatós kedve volt.

Szóval a lány elfogadta a kihívást, Remington Blade pedig morcosabb volt, mint valaha. Reggeli után ismét a pályára mentek, hogy összemérhessék erejüket – ezúttal kaptak időt a bemelegítésre. Damon a kerítésre támaszkodott, míg a két fiatal bent a homokos területen nyújtott és mozgott. Kesudiót rágott, talán egy kicsit mégis ideges volt, itt a nagy lehetőség, hogy megmutassa, a húga jobb yakuza, mint egyes férfiak a klánban.

– Hé! – kiáltott oda az éppen előtte nyújtó lánynak. Rose meglepően hajlékony volt, ahogy terpeszben lehajolt a két lába közé, a könyökét a homokba tudta dugni. Felegyenesedett, majd a bátyjára nézett, aki kedvenc aranypengéjét nyújtotta felé. – Ugyan a párja nem nálam van, így is szerencsét hoz.

Elmosolyodott, majd elvette a pengét. Tökéletesen passzolt a kezébe, mintha neki tervezték volna. A súlyozása…még sosem fogott ilyen csodálatos fegyvert a kezében, olyan volt, mint egy kecses kiegészítő. Akár ékszer is lehetett volna.

– Hogy ti mennyire el vagytok szállva magatoktól – méltatlankodott Remington a karám másik végében, akit éppen a bátyja masszírozott. Amikor a fiú megszólalt, Quentin megszorította a vállát. – Mit pattogsz?

– Jegeld a megjegyzéseidet, nem otthon vagy – mondta, majd megpaskolta az öccse vállát. – Sok szerencsét! Nyakadra vigyázz!

– Tch.

– Ki sem néztem volna belőled, hogy te ilyen csípős nyelvű vagy, Remi – nevetett a túlsó oldalon Damon, majd intett egyet a fiúnak. Mintha csak elköszönne tőle, talán így is volt. Rose darabjaira fogja szedni, ezzel tisztában volt. – Azt hiszem, elég kemény módszerekkel kell, hogy megneveljelek.

– Háremet gyűjtesz vagy mi a csuda?

– Azta – nevetett tovább Damon. – Nehéz eset vagy.

A lány szemet forgatott, majd válla fölött hátradobta a fonatát. Hosszú haja volt, egészen a fenekéig ért, semmi pénzért nem vágatta volna le hollófekete tincseit. Egyszerűen imádta, amikor zuhanyzás közben az egész hátát beterítette, vagy amikor kiengedte a fonatból és hullámosan cirógatta a vállát. De most közel sem ragyogott olyan szépen, mint szokott, poros volt és izzadt, ráadásul nagyon dühös.

– Remélem, tisztában vagy vele, hogy ez nekem nagyon nem tetszik. Nem szeretem, amikor parancsolgatsz.

A férfi felhúzta a vállait.

– Én? Parancsolgatni? – Ártatlan tekintetét a húgáéba fúrta, még a száját is lebiggyesztette. A lány felciccent, majd szembe fordult az ellenségével. – Azért ne öld meg, jó?

– Túlságosan bízol bennem.

– Ismerem a képességeidet, velem nőttél fel. Nem azt mondom, hogy jobb vagy, mint Remi, csak találékonyabb. – Vállat vont. – Azért ne hozz rám szégyent.

Bólintott, aztán előre lépett. Remington még utoljára átmozgatta a vállát. Egészen meglepődött azon, hogy a fiú ilyen beszédes tud lenni – ugyan szapul minden körülötte lévőt, de legalább beszél. Az iskolában szinte senkihez sem szól, mindig morcosan mered mindenkire, aki csak szóba meri hozni a bátyját, arra ráveti magát. Így húzott be neki véletlenül. Úgy tűnt, Quentinnel szoros a kapcsolata, minden megbeszélnek, és Remi tökéletesen tisztában volt a bátyja érzelmeivel. Nem úgy, mint Rose. Fogalma sem volt arról, hogy Damon most mit érez. Gyászol? Fél? Szerelmes? Quentinen látszott, hogy szerelmes, és hogy ezt a testvérével is megbeszélte, elmagyarázta neki, hogy ez fontos. Végig szapulta az ideiglenes klánvezetőt, de a kapcsolatukra egy megjegyzést sem tett, vagy ennyire tiszteli a bátyját vagy ennyire szégyenli.

Remington is előre lépett, az ő fegyvere nem tőr volt, hanem katana. A híres szamurájkard, ami apáról fiúra szállt a Blade családban. Rose tökéletesen értette ennek a tiszteletét, egy kard, ami több évtizedet megélt, sok generáció vezetőit szolgálta gazdája haláláig, vagy éppen, amíg át nem adta. Azt viszont nem értette, miért olyan fontos az ,,elsőszülött fiú”, ha úgysem ő lesz a vezető. Egyszer rákérdezett az édesanyjánál, mire az csak elmosolyodott, majd jókedvűen vállat vont:

– Szerencsét hoz! – nevette. Ebben nem hitt, Damon mindent hozott, csak éppen szerencsét nem, talán éppen ezért orrolt rá az apja. A klánok nagy részét még felnőtté válása előtt magára haragította, az apjának kellett megbékítenie a vezetőket.

– Ezt nem éppen nevezném igazságosnak – jegyezte meg James Blade, aki éppen az öreglányt vezette a karámhoz. Az öreg a karjába kapaszkodva mosolygott, közben mézes-mázos hangon magyarázott az őt kísérő férfinek.

– Tényleg? – Damon felnevetett. – Adjak még egy kardot a fiadnak?

James összehúzta a szemöldökét.

– Nem így értettem.

– Túlbecsülöd a fiút, klánvezető – sóhajtotta, majd szinte ráfeküdt a kerítésre. Fáradtnak és kimerültnek tűnt, nem csak testileg volt fáradt, lelkileg is kimerült volt. Kár volt tagadnia, az édesanyja halála megrázta, akármennyire is gyűlölte őt, tíz év alatt sem tudta kiverni a fejéből édes, nyugtató hangját, a meséit, az aranyos kis japán dalait. Mindig eldúdolta az altatóját, ha szomorú vagy zavarodott volt, az egy teljesen más világba repítette. Hiányzott neki az anyja külföldön. Már felnőtt volt, amikor elment, de egy része örökké gyerek marad. Egy gyerek, aki élete végéig az anyjáért sír.

A klánvezető fújt egyet, igen, Rose jó harcos, de remélte, hogy a fia legyőzi a mai nap. Tisztelte Damont, tisztelte a tetteit, az ötleteit. Hajlott a békére, talán Conorral sosem békülnek ki, de ez a férfi eszes, tudja, mit akar. Márpedig ő a húgát akarja a trónon látni, James pedig úgy látta, hogy a lány valóban jobb úrnő lesz, mint az anyja volt. És jobb vezető lesz, mint Damon. Damon elhagyatott lélek, az érzései olykor eltompulnak, valamikor ösztönből cselekszik, de Rose-nak még az ösztönei is tisztábbak, mint a bátyjának.

Damon erőt vett magán, majd kiegyenesedett. A két fiatal szemben állt egymással, a fegyvereiket forgatták. Kicsit a lány is tartott tőle, hogy a katana erős túlzás ebben a harcban, de bízott magában. Bízott a képességeiben.

A férfi végigmérte a két ellenfelet, majd felkiáltott:

– Kaishi! – Ez annyit jelentett, hogy kezdhetik. Remington elrugaszkodott, a lány megvetette talpát a nedves homokban. Sosem értette, miért pont homok. Lehetne valamiféle föld vagy füves terület, bár ahányszor már elesett, talán a homok volt a legbarátságosabb a becsapódást illetően. Amint a fiú suhintott, ő hátraugrott, könnyedén hárított, majd á támadt. Menekülés, védekezés, támadás. Szinte hallotta, ahogy az anyja egyre jobban csak ismétli ezeket a szavakat. Alig kezdte el a kiképzését, amikor Damon elment, amikor magára maradt. Sokat tanítgatta a testvére, bár az elemi tárgyakban nem volt a legjobb, ellenben szépen festett. Tudott hangszeren is játszani. De tanulni? Na, azt nem szeretett, pedig a legjobb sensei-t kapta társul. Az anyja keményebb lett és gyorsabb tempóra kapcsolt a fia távozásának másnapján, Rose-nak alig volt ideje feleszmélni, a női máris suhintott. Menekülés, védekezés, támadás. Pontosan így járt el Remington esetében is.

Hirtelen düh száguldott végig az erein, szinte vöröset látott, ahogy halott anyjára gondolt. Miért hagytál itt? – Magában szinte üvöltött. –  Miért? De senki nem felelt saját, önkénytelen dühére. Az adrenalin kínzó hirtelenséggel öntötte el minden egyes sejtjét, még gyorsabb, még ügyesebb lett. Nem tudta, miért uralkodott el rajta hirtelen a gyász és miért borította az egész agyát el. Derült égből villámcsapás. Pont, mint Damon.

Nem emlékszik, hogyan, de amikor a fiú ismét lecsapott a kardjával, ő karja alá bújt, kicsavarta a kezét, aztán hátra rúgta. Amint Remi a földre került, a katanája pedig méterekre tőle hevert, Rose a mellkasára ült és az aranytőrét két kézzel maga fölött tartva kész volt arra, hogy leszúrja az ellenségét. Nem törődött az őt bámuló reszkető szürke tekintettel, sem a döbbentségtől eltátott rózsaszín ajkakkal, sem a fiú zihálásával. Kész volt lecsapni.

– Rose! – Tompán hallotta csupán a nevét, pedig Damon ordított. Seperc alatt átugrotta a kerítés és a húga felé rohant, bár nehézkes volt, elvégre a talpa minden egyes lépésnél mélyre süllyedt a homokban. – Rose! Megölöd!

A lány ekkor tért magához. Minden porcikája remegett a dühtől és a félelemtől, a tudattól, hogy képes lett volna leszúrni az alatta mozdulatlanul heverő Remington Blade-et. A fiú látta rajta, hogy zaklatott, így jobbnak látta, ha nem mozdul. Damon is megtorpant, várt. A kint állók is döbbenten figyelték a jelenetet, egyik sem mert megszólalni. Rose szemében könnyek gyűltek, az alatta fekvő fiú megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Jól van, Rose – mondta halkan. Óvatosan előhúzta a jobb kezét, és a tőr felé nyúlt. Nagyon lassan, megfontoltan, végig a lányt méregetve. Még mindig erősen markolta a fegyvert, bár már nagyjából feleszmélt, még mindig nem tudta, mi történik. Könnyes szemekkel bámult le az ellenségére, aki nyugtató hangon duruzsolt neki. – Semmi baj. Nem történt semmi baj. – Mély, cirógató hangja megnyugtatta őt, de még minden rémülten nézett rá és még mindig erőseb markolta a pengét. – Add ezt ide! Nincs erre szükség. – De hiába nyúlt a késért és kezdte lefejteni róla a vékony kis ujjakat, Rose nem engedett. – Rose…Rosalie, engedd el a tőrt! – Nehezen, de sikerült végül egyenként lefejteni mind a tíz ujját a pengéről. A fiú elvette, majd odébb hajította. Aztán ismét mélyet sóhajtott, és megpaskolta a lány két combját. – Jól van, Rose. Jól van.

A lányból ekkor tört ki minden: hangosan zokogni kezdett, arcát két tenyerébe temette. És csak sírt, sírt, egyre hangosabban, egyre inkább zihált. A bátyja odarohant hozzá, majd szinte lekapta Remingtonról, és a két karjába zárta. Átölelte, az arcát csókolgatta, letörölte a könnyeit. Remi felült.

– Nos, ezt benéztem – közölte, majd felált és leporolta magát. Az aranypengeért nyúlt, majd Damon mellé dobta, aki ott térdelt a húga mellett és nyugtatgatta. – Holnap tali hajnali ötkor! – Már indult volna, szinte ki is lépett a karámból, amikor Damon utána szólt.

– Remi! – A fiú visszafordult. – Köszönöm.

– Nincs mit – vont vállat. – Bár ettől még nem kedvellek jobban.

Ezt a férfi valahogy sejtette. Elengedett egy halovány félmosolyt, majd felnyalábolta a húgát, és a ház felé vette az irányt.

– Azt hiszem, jobb, ha mi távozunk – sóhajtotta James Blade, majd a klánvezető mellé lépett, amikor az kijött a pályáról. – Rendben lesz?

– Igen – bólintott Damon. – A gyász nehéz dolog, klánvezető. Nézd el neki.

– Rose erős lány. Azért győzte le a fiamat, mert le tudta. Nem azért, mert a fiam hagyta. A gyász pedig…olykor érdekes dolgokat hoz ki az emberből, ezt én is tudom – mosolygott rá Damonra, majd fiaival meghajoltak a férfi előtt. Az biccentett, a három Blade pedig elindult kifelé. Rögtön egy cseléd szegődött melléjük, hogy kikísérje a férfiakat. Amikor Quentin utolsóként elment Damon mellett, megsimította a férfi karját. Egy pillanat erejéig egymás szemébe néztek, majd elmosolyodtak. De alig pár másodpercig tartott. Damon elindult húgával az  ölében be a házba, a nagyanyja ezúttal sem tudta megállni, hogy ne kövesse őt egészen Rose szobájáig, majd sértésekkel ajándékozza a fiatalembert. Miközben a remegő lányt az ágyába helyezte, majd betakargatta, az asszony folyamatosan mondta a magáét.

– Egy yakuzának nem lenne szabad kijönnie a sodrából! – nyivákolta. Damon szemet forgatott. – Pláne egy nőnek!

– Most akkor kinek az oldalán is állsz? – kérdezte Damon az öregre sem nézve, csak lótuszülésbe húzta a lábait és egyre csak a húga arcát simogatta. Már nem sírt, de remegett, a szeme csukva volt, verítékezett. A férfi jól tudta, milyen a gyász fájdalmas, maró, kínzó oldala. Olykor dührohamok törnek az emberre, aztán elgyengül, lázas lesz és magatehetetlen. A gyász olyan, mint a láz: hirtelen jön, de akkor elönti az egész testedet.

– Ezzel nem azt mondtam, hogy nem támogatom a húgodat – Damon elmosolyodott a hazugságra –, hanem azt, hogy vannak hibái, amiket ki kell küszöbölni.

– Senki sem tökéletes – vont vállat Damon. – Most pedig jobb lesz, ha távozol.

– Ennyire…

– Nem vagyok rád kíváncsi – vágott közbe hangját megemelve az ideiglenes klánvezető. Az asszony ciccent egyet, de végül elhagyta a szobát.

Nagyon aggódott a húgáért, még sosem került ilyen állapotba – ellenben vele. Damon sokszor átélte már milyen, amikor a düh, mint holmi halálos méreg kezdi el marni a tested, majd elsötétíti az elméd. Az elmúlt tíz évben sok olyan embert veszített el, akiket igazán kedvelt, vagy fontos szerepet játszottak az életében. Néha ő maga is kibukott az anyja halálának emlékére.

Elég sokáig ült a húga mellett, aki a sok-sok remegést követően végül elaludt. Bár nem szokása, de imádkozni kezdett, az istenek segítségét kérte. Közben azon gondolkodott, vajon mire készülhet a nyanya. Abban biztos volt, hogy valakit ki fog házasítani, és volt egy olyan érzése, hogy nem őt. Nehéz lenne rávenni őt a házasságra úgy, hogy mindenki tudja, mi van közte és Quentin között, nem mellesleg, ő úgysem menne bele, inkább meghal, vagy hagyja, hogy megcsonkítsák. De kihez adná hozzá Rose-t? Melyik család a leglabilisabb? Melyiknek van pozícióra szüksége minden áron? Túl sok van. Túl sok mozgósítható klán, még több bosszúra éhes fiatal, akik szívesen látnák Rose-t a vörös menyegzői ruhában. Elhúzta a száját a gondolatra. Ő harmincnégy évesen sem vágyik esküvőre, nemhogy egy tizennyolc éves fiatalt férjhez adni, pláne stratégiai szempontokból – na meg persze a hatalom. A hatalom mindig fontos az ember életében, az emberek imádják irányítani a másikat, átverni a másikat. Ezért nehéz vezetőnek lenni. És ezért kell éles határt húzni egy stratéga és egy klánvezető között, pedig a kettő pár ponton összeér.

Ezt az anyja magyarázta el neki még fiatalabb korában, már akkor sem voltak jóban, Damon pedig a fejéhez vágta, hogy nem érdemli meg az úrnői posztot, hiszen őt nem ismerte el az apja. Damon apja egy szolga fattya, míg az anyja egy örömlányé, mégis mindkettő tekintélyes vezető volt. Conor és Mizuki, mintha csak egymásnak lettek volna teremtve. Senki sem tudta, hogy a ház ura hova utazott Damonon kívül. Conor arra a helyre ment, ahol Mizuki elmondta, hogy gyermeket vár, majd még aznap Conor megkérte a kezét, és azon a helyen is vette el. Sőt, azon a helyen találkoztak. Mizuki városa alig pár tíz kilométerre feküdt a Ross rezidenciától, amikor az öreg Ross a felkelő Nap országába utazott, hogy elfoglalja apja helyét a klán élén, a kis trónbitorló Mizuki Kajiyama is megjelent, egy fűz alatt találkoztak. Szakadt eső, a nő pedig sietett haza, ám a hatalmas fűz alatt Conorba botlott, ő pedig szőrös szíve ellenére esernyője alatt hazakísérte. Egész úton beszélgettek – veszekedtek. Miről másról, mint Damon apjáról, a bevándorló Kayden Rossról. Micsoda kereszteződések voltak, már maga Damon sem tudta követni. Mindössze egy törvényes fivére van valahol a nagyvilágban, de kitudja, hány el nem ismert testvére van még… Az apja borzasztóbb volt még Conornál is.

Damon felsóhajtott a gondolatra, hogy az anyja és az apja szerették is egymást. A temetésen a fejéhez vágta, hogy lehet, nem is az ő fia, hiszen az anyja az esküvő előtt már terhes volt vele. Fejéhez vágta azt is, hogy az apja előbb bántaná őt, mint a párját. És Conor Ross hallgatott, nem ellenkezett, de ha megfordult volna, hatalmas fájdalmat látott volna a tekintetében. Conor szörnyű ember volt, de sosem üldözte volna a halálba a tulajdon fiát. Kayden Ross megtette, de Conor soha.

sss

Nem tudja, pontosan meddig aludt, de az az idő szörnyűségesebb volt bárminál, amit valaha is átélt. Lázálmai voltak és egész testében remegett, a bőre nyirkos volt a hideg verítéktől, a szemhéja belülről égett. A belső szervei majd felrobbantak a húsa alatt. Borzalmas volt. Talán ez a végkimerülés. Fel sem tűnt neki, hogy három napja alig aludt vagy evett, egyáltalán bármi mást csinált volna a gyászon és a reggeli imán kívül. Ma pedig két párbaja is volt, amiben nyilván még inkább kimerült a szervezete.

Amikor felébredt, már odakint esteledett. Az ég rózsaszínbe öltözött, de a felhők sárgán úsztak el szeme előtt. Az ajtaja nyitva volt, a verandán neki háttal a bátyja ült és éppen cigarettázott. Milyen borzalmas szokás ez. Pont, mint a kesudió. Olyan kesernyés, magában pedig nincs valami kellemes íze, Damon mégis imádta. Végigmérte a sziluettet, olyan művészi volt, magával ragadó, ahogy figyelte Damon sötétbe burkolózott hátát és a naplementét, és ahogy néhány falevelet magával sodort a szél… Olyan tökéletes volt. Túl tökéletes.

Óvatosan kikászálódott az ágyból. Ekkor vette csak észre, hogy a haja ki van bontva és fehér hálóruha van rajta, a sebei be vannak kötözve. Érezte, ahogy a sebébe tapadt anyag húzza a bőrét. Lassan kimászott a verandára a bátyja mellé, biztos volt benne, hogy észrevette, de a férfi meg sem mozdult. Leült mellé a lépcsőre, Damon pedig akkor mélyet szívott a szálból, majd a füstöt kecsesen, feloldalasan kifújta.

– Nyugi, nem én öltözettelek át – mondta, majd a lány felé fordult. Halványan mosolygott, két szemét végigjáratta minden porcikáján. Rose gyengén elmosolyodott. Nem volt még igazán jól, és túl sok ereje sem volt, de jó volt kint a kellemesen hűvös levegőn. – Hogy érzed magad?

– Jobban, azt hiszem. – Alig volt hangja. Rekedt volt, és csak suttogni bírt, mintha összeszorult volna a torka.

– A gyász nehéz dolog – sóhajtotta Damon, majd ismét maga elé meredt, elfordította fejét a lánytól. A naplementébe nézett. Mivel volt benne némi művészi véna, nyilván megcsodálta a narancs-vörös-fekete átmenteteket. Az égbolt alja még narancssárgában égett, de a teteje már sötétedett, mintha a sötét, csillagos ég maga alá gyűrné a nappalt. – De mégis csodálatos.

– Én nem fedeztem fel benne semmi csodálatosat – krákogta száraz torokkal a lány. –  Fáj. – Damon hümmögött.

– Ha fáj, az azt jelenti, hogy igazán szerettél valakit, és valószínűleg ő is nagyon szeretett téged. – Rose szemébe könnyek gyűltek a szavak hallatán, de túl gyenge volt ahhoz, hogy sírjon. Egyszerűen kifogyott a könnyekből. – Nekem is fáj, Rose. Jobban, mint hinnéd. Fáj a tény, hogy a halálba kergették, fáj, hogy nem voltam itt, hogy megvédjem. De nem tehetek ellene semmit sem. Nem tudom meg nem történté tenni, ezt el kell fogadnom.

– De ha anya nem hal meg, te nem lennél itt…

– Valószínűleg ennek ellenére is itt lennék – kuncogta a férfi. – Hiányoztál, és már tizennyolc éves vagy. Megígértem anyámnak, hogy beavatlak.

– Én pedig megígértem, hogy soha többé nem sírok – suttogta maga elé. Talán egy kicsit csalódott önmagában, általában, amit ő megígér, azt be is tartja. Tíz évig sikerült a könnyeit visszanyelni, erősnek maradnia, de a temetésen úgy hullottak a könnyei, mint a záporeső. Akkor életében először úgy érezte, hogy ő a leggyengébb lány a Földön.

– Bolond voltam, hogy ezt kértem tőled – mondta Damon, majd még egy utolsót szívott az aprócska szálból. – A sírás hasznos dolog. Egyensúlyt teremt a lelkedben a rossz és a jó dolgok között. A sírás utáni időszak olyan, mintha nem éreznél semmit, mintha elfogytak volna az érzéseid. Ez jó. Mindent újrakezdhetsz, ismét érezhetsz. – Már jól ismerte ezt a körfogást. A sírás utánozhatatlan, megnyugtató, mégis elsöprő erejét. A férfiak nem sírnak? Mekkora baromság! Egy férfi nem attól férfi, hogy vannak érzelmei? Bár szégyellt mások előtt sírni vagy elgyengülni, de olykor egy erős embernek is el kell gyengülnie.

– Mi történt velem, Damon?

– Ezt hívják a gyász csúcspontjának, innentől jobb lesz – sóhajtotta, majd eldobta a csikket. – Amolyan érzelmi végkimerülés. Enyhe dühroham.

Düh. Igen, az volt benne bőven. Indokolatlanul ott motoszkált a bőre alatt és marta az egész bensőjét. Olyan érdekes érzés volt, mintha egyszerre lenne végtelenül nyugodt és végtelenül…véres hangulata. Még most sem jutott el igazán a tudatáig, hogy képes lett volna leszúrni Remington Blade-et.

–  És…Remington?

–  Megnyugtatott, elvette tőled a tőröm. Nem haragudott, néma maradt, közölte, hogy holnap jön edzeni. James sem szólt semmit. Beszéltem Quentinnel, azt mondta, nincs harag, előfordul az ilyesmi – vont vállat. Rose-t szánalom öntötte el, amit saját maga iránt érzett. Így kibukni yakuzaként? ezért ragaszkodik ennyire a bátyja ahhoz, hogy trónra kerülhessen? – Tudom, most mit hiszel. Azt hiszed, nem vagy yakuzának való, hibát követtél el és nem vagy igazi harcos. Rose, nem lehetsz mindenben te a legjobb, néha gyengébbnek kell lenni, és egyszerűen hagyni, hogy az érzelmeid magad alá gyűrjenek.

– Téged is…maguk alá gyűrtek már? – kérdezte óvatosan. A bátyja nem az a fajta ember, aki csak úgy elgyengül. Látott a szemében valamit pár napja, amikor a bokrok mögött megtalálta. Mintha akkor ő maga is zavarodott lett volna, mintha az érzelmei erősebbek lettem volna.

Alapjáraton egy yakuza életében a harc és a fegyelem az első. Aztán a család, végül az érzelmek. És most, hogy Mizuki meghalt, valami eltűnt ebből a klánból, mintha vele együtt temették volna el. Nagyon hiányzott mindkettejüknek, de talán Rose-nak jobban, hiszem össze voltak nőve. Annyi szép tanácsot kapott, annyi szeretetet.

Másfelől viszont elég furcsa volt a légkör, nyomasztó és ideges, mintha készülődne valami. Mintha bármelyik pillanatba a nyakába szakadhatna minden rossz. A húgára pillantott, mélyen a szemébe nézett, azokba a gyönyörű, sötét, erőt sugalló íriszekbe. Ugyan most haloványan csillogott, mint szokott, a láztól üveges volt a tekintete, de ott égett benne a tűz, a lelke. Látta minden érzelmét, mind az elmúlt tizennyolc éves, és ami a legfontosabb, látta bene magát. Az ő elmúlt tizennyolc évét. Ő volt a gyengepontja, az úrnője.

– Mit gondolsz, most miért vagyok itt? – kérdezte. Szinte egyszerre mosolyodtak el, úgy néztek egymásra, mint két testvér. De hát mindig is azok voltak, nem? Damon mindig itt volt neki, szerette, imádta, tanította. Az életében mindig ő volt az első. Most is az marad, jöjjön akármi. – Rose…

– Hm?

– Komoly dolgok következnek, tudod?

A lány a vállának dőlt, szemét félig lehunyta. Fáradt volt, olyan nagyon fáradt. Alig bírta nyitva tartani a szemét, a végtagjai is olyan nehezek voltak. Alig fogta fel, mit beszél a bátyja.

– Hm… Igen? – Már a beszéd is nehezére esett.

– Igen. És most egy időre el kell nyomnod az érzelmeidet.

– Oké… – sóhajtotta fáradtan. Damon felnevetett, majd átölelte a húgát.

– Ez a nyugtató tea csodákra képes.

– Hm. – Ez volt az utolsó hang, amit kiadott, mielőtt álomba szenderült a bátyja vállán. Valószínűleg Damon megitatott vele valami nyugtatókeveréket, ami most kezdi kiütni. Nem baj, ezúttal legalább pihenhet, és álomképek nélkül aludhat.