Hatodik

Helló-belló!

Újabb rész - ezúttal Rose-zal és Remivel, végre megismerjük Remington szószátyár oldalát, Rose pedig egy igen kellemetlen dolog részévé válik. Remélem, elnyeri tetszéseteket ez a rész! :3

Köszönöm a visszajelzéseket, cseréket, nagyon jól esnek. Köszönöm, ha most is megleptek pár szóval, akár névtelenül is, vagy oldalt chatben, mindig figyelem azt is. ;)

Egy kis önreklám: felkerült a Me, Myself & I-ra a Divine error első része. Pszicho-thriller, szerelmi szál, és persze slash. Főszereplője egy életfogytiglanra ítélt gyilkos, Doki. Nézzetek be IDE is! 

Közérdekű: Hamarosan kikerül még egy (vagy pár) oldal, ahol meg tudjátok majd nézni a plusz infókat a PTR-ról, mert azért van benne pár, ami nem biztos, hogy rögtön átjön. Ezért leírok pár érdekességet, aminek én is utánanéztem, illetve beleépítettem a sztoriba.

És ami persze a legfontosabb: JÓ OLVASÁST! És persze jó pihenést! ^^

BIMBÓZÓ RÓZSÁK

R

ose hajnali ötkor már edzőruhában ült a verandán és imádkozott. Imádkozott az anyjáért, hogy jó helyen legyen és nyugodjon meg a lelke, és imádkozott a bátyjáért, hogy jobban legyen és minden rendben menjen. Imádkozott magáért, hogy túlélje ezt az időszakot. Nagyon rossz előérzete volt, nagyon félt és aggódott, főként Damonért. Olyan más, olyan idegen. Mintha nem is a tíz évvel ezelőtti bátyját kapta volna vissza.

Igazság szerint, azért kelt hajnali négykor, hogy ötkor már edzhessen a testvérével, de amikor átment a szobájába a férfi sehol sem volt. Gondolta, elment sétálni vagy csak úgy kiszökött, esetleg korábban kelt. De, amikor megnézte a pályán, a férfi nem volt ott. Már jó pár perce imádkozott a verandán térdelve, amikor halk puffanást hallott. Valaki átugrotta a kerítést. Elmosolyodott, majd meghajolt az illatgyertyája előtt, amit maga elé helyezett és az anyjának gyújtott. Aztán csak ült a térdein és csukott szemmel elmondta utolsó gondolatait, amiket az isteneknek szánt. Halk léptek közeledtek fel, majd hallotta, ahogy a tulajdonosa lerogy a lépcsőre.

– Hol voltál? – kérdezte a bátyját, miután kinyitotta a szemeit és elfújta a rózsa illatú gyertyát, aztán egy üres fadobozba helyezte. Amikor oldalra pillantott, Damon valóban a lépcsőn elnyúlva feküdt, két könyökén támaszkodott, hátra vetett fejjel pihent. Élvezte az első napsugarak cirógató melegét.

– A réten. Quentinnel.

– Oh. – Ez ledöbbentette a lányt. – Szóval nincs vége a tíz évvel ezelőttinek?

– Zavar?

– Nem hiszem. Csak furcsa.

– Hm. – Damon elgondolkodott, talán azon, hogyan is kéne ezeket az érzelmeket elmondania a húgának. Bizonyára tudja, milyen szeretni valakit, és bár ez még Quentinnel elég kezdetleges, talán nem szakad itt meg az egész. Ezúttal nem. Nem menekül el, itt marad, ha kell, a vérét adja, ha kell hagyja, hogy darabokra cincálják a testét, akkor sem menekül el. – Sok dolog furcsa az életben, Rose. A legfurcsább maga a szerelem, olykor olyan emberekkel hoz össze, akikről nem is gondolnád, hogy társadul szegülhetnek.

– Te és Quentin ég és föld vagytok, Damon.

– Talán jobban hasonlítunk, mint gondolnád – vont vállat. – Nem voltál egyedül, Rose. Nem kell rajtam osztozkodnod. Mindig te leszel az első, most is te vagy, tíz év ezelőtt is az voltál.

– Túl sok a nyálas rész – sóhajtotta Rose, majd felkelt és a bátyja mellé állt a lépcsőn. Damon felnézett rá, majd megpaskolta a lány vádliját. Ügyes csaj volt, erős, talpraesett, az egyik legjobb harcos a klánban. Talán csak maga Damon volt nála jobb, esetleg az öreg Ross, de az is csak a ravaszságának volt köszönhető. A lány túl meleg szívű és tiszta lelkű volt, képtelen volt a gyengébben legyőzni, a porba tiporni, kitépni a végtagjait. Mint egy magatehetetlen bogárnak, amit megfosztottak a hártyás szárnyától, aztán nevetnek fölötte, hogy nem tud elmenekülni. Rose nem csinált ilyet, nem tépte ki az ellenségei szárnyait ok nélkül.

– Nyálas? Azt hittem, érdekel a bátyád szerelmi élete.

– A legkevésbé sem. – Talán kicsit keményebbnek hangozott, mint akart, de ez mind a Bladek utálatának volt köszönhető. Utálta a két fivért, de főként Remington volt a bögyében. A férfi felsóhajtott, majd felült és két térdére támaszkodott.

– Quentin egyáltalán nem olyan, mint Remington. Remington éles eszű, gyors és nagyon jó harcos, de gyerekszívű. Az érzelmei egyszerűek. Quentin…nem elfogultságból beszélek, Quentin összetettebb. Mint a legtöbb nagytestvér.

– Ezt meg hogy érted?

– Az elsőszülötteket stratégáknak nevelik: gondolkodó embereknek, több lehetőségük van az érzelmek megtapasztalására. De a kisebbek…belőlük vezetők lesznek, a következő generáció atyjai. Egy vezető nem bízik az érzelmeiben, csak a fegyverében.

– Ez baromság.

– A férfiakban ne keress logikát, Rose. Bennünk sincs sok.

– Bíztató – sóhajtotta. Damon szája félmosolyra rándult, fáradt volt, de nem tudott volna aludni, és most, ahogy hallgatta a sértődött húgát egészen fel is derült a kedve. Féltékeny volt az idősebb Blade-re, ezzel tisztában volt, de mégis olyan jó volt cukkolni.

– Rose, ne légy gyerekes. Quentin nem tett ellened semmit.

– Kigúnyolt!

– Naná, hogy ki, mert hagytad – vont vállat. – Rose… Van egy dolog, amiről tudnod kell, azon kívül, ami köztem és Quentin közt van.

– Mégpedig?

– Quentin végig vigyázott rád. Helyettem is.

A lány felsóhajtott, majd a narancssárgába borult égre tekintett. Sejtette, hogy Quentin nem azért veszi a szárnyai alá, mert akarja, hanem mert megkérték rá. A Blade család és a Ross család jó pár éve – több száz éve – ellenségek, fújnak egymásra, mint a macskák. Damon nem értette ezt az ellenségeskedést, de Rose valamiért egyet tudott vele érteni, a Blade-ek szörnyűek voltak, kiállhatatlanok, büszkék, érzéketlenek. Igen, Quentin más volt – meleg volt, gondolta, ezzel szorult bele valami más. Rose tudta, hogy a két dolog nem függ össze, attól, hogy valaki meleg, nem feltétlen rossz vagy éppen jó ember, ugyanolyan kétszínű tud lenni, mint a többi. Ugyanolyan simulékony.

Rose-nak jó ideje feltűnt, hogy a fiú mindenhova magával hívja, gyűlésekre, edzésekre, mérkőzésekre. Mindig kiállt mellette és kíváncsi volt a véleményére, de sosem hívta ki. Talán tisztában volt vele, hogy a lány van olyan jó harcos, mint a bátyja, tehát simán a földre terítené a nála nyolc évvel idősebb férfit.

– Szóval te kérted meg rá.

– Igen?

– Mindig a sarkamban volt, alig tudtam lerázni. – Szemet forgatott, mire Damon felnevetett. – Megyünk edzeni?

– Csak, ha kihívsz – vont vállat a férfi. Rose rafináltan elmosolyodott. Még sosem harcolt a bátyjával, Japán legjobbjával, az ördöggel, Damon Ross-szal. Kereste a mondatban a csavart, ugyanis Damon hangjának mindig volt egy rejtett éle, amiből ki lehetett következtetni, hogy durva kimenetelű lesz-e a dolog. – A vesztes egy hétig Remington Blade-del fog edzeni.

– Ezt ő is tudja?

– Majd mondom neki. – Rávigyorgott a lányra. – Oh, és a győztes elkérhet valamilyen cuccot a másiktól. Bármit.

A lány vigyora még szélesebb lett. Damonnak van egy kedvenc tőre, acél, vékony pengéjű, arany bevonatos penge, rózsával díszítve. A markolatát kézzel készítették, arany szálakkal tarkított fonatok ölelik körbe a markolatot, tökéletesen illeszkedik a gazdája kezében, a súlyozása egyszerűen tökéletes, de csak egy van belőle, a párja nincsen meg. Rose égen-földön kereste, felforgatta a bátyja szobájának minden rejtett zugát, de nincsen meg. Ezt az egyet sem akarta magának, mindössze ki akarta próbálni egyszer, hogy milyen egy ilyen csodafegyverrel harcolni.

– Jó, legyen. Mit kérsz?

– Anyám jegygyűrűjét.

– Tessék?

– A gyűrűje. Rubint van benne, neked adta, nem? – Rose nagyot nyelt, a bátyjára nézett. Az felhúzott szemöldökkel bámult vissza rá, mintha minden egyes dologról tudna, ami az udvarban történt, de talán így is van. Valaki bizonyára mindenről beszámolt neki az elmúlt tíz évben. A gyűrű valóban Rose-nál volt, de sosem hordta, az anyja arra kérte, akkor húzza az ujjára, ha szerelmes lesz. – Vagy hordod?

– Nem, nem hordom. – Elgondolkodott. – Neked miért…?

– Az maradjon az én dolgom – kacsintott a lányra. – Neked mi kell?

– A tőröd.

– A tőröm? Kicsit sok ez egy gyűrűvel szemben, nem?

– Csak egy alkalomra. Ki akarom próbálni. Amit ugye normál esetben nem szabad, mert megszentelt penge. – Megvetően bámult a férfira, az felsóhajtott, majd a jobb kezét nyújtotta.

– Ám legyen. – Rose a férfi kezébe csúsztatta az ő, jóval apróbb, de ugyanolyan erős kezét. Bár apró ujjai voltak, ugyanolyan erősen tudta velük valaki nyakát szorítani, mint Damon.

– Damon?

– Mondd.

– Hol van a párja?

– A tőré?

– Aha.

– Jó helyen – sóhajtotta boldogan. – Jó helyen.

Rose úgy sejtette, a bátyja nagyon jó emberre bízhatta a tőrjeit, ha ilyen nyugodtan áll a dologhoz. Nem veszett el, odaadta valakinek – gondolta. Valaki olyannak, aki jobban megérdemli, mint ő. Esetleg jobban bánik a tőrrel. Ki tudja? Nem számít, Damon itt van, és edzeni akar vele. A lány hümmögött egyet, majd leszökkent a lépcsőről és a pálya felé indult, ami az udvar túlsó oldalán volt, a ház mögött. Homokos, elkerített terület volt, tőle nem messze egy fészer féle, tele fegyverekkel: igaziakkal és fából faragottakkal egyaránt. Rose volt az egyetlen nő a klánban, aki sosem edzett faragott fegyverekkel, az édesanyja igazi tőrökkel és kardokkal gyakorolt vele, illetve megtanította lőfegyvert használni, de a kedvence akkor is a tőr maradt.

Bár modern világot éltek és használták a modern kütyüket, a harcok csakis az ősi tanítás szerint folyhattak. Ez egy elzárt közösség volt valahol Japán egy távolabb eső részén, ahova nem jutott el a nagyvárosok hatalmas zaja, a gyárak bűze, a légszennyezés. De ez túlságosan apró volt ahhoz, hogy változást hozhasson – mégis, számtalan klán létezett egész Japánban, Kínában és a világ más részein is. Ez hihetetlen volt egy tizennyolc éves lány számára, de valahol mégis csodálatos volt, egy elszigetelt kis ,,zöld terület”, ősi törvények alapján felnőtt és elő emberek. Mégsem visszamaradottak, ugyanúgy használnak minden elektronikai eszközt.

Ezen gondolkodott, ahogy átugrotta a kis karámra emlékeztető kerítést és a lába a homokba süppedt. Kicsit talán nedves volt a reggeli párás idő miatt, de ez neki nem számított. Ha az öreg Ross bal lábbal kelt fel és nem volt elégedett a teljesítményével órákon keresztül állnia kellett a zuhogó esőben két súllyal a vállán, rogyasztott térdekkel. Olyankor Conor Ross a tároló tetője alatt állt és hárul összekulcsolt kezekkel, merev arccal órákon keresztül figyelte a bőrig ázott, síró, ordító lányt. Semmi értelmes nem hagyta el a száját, csak üvöltött fájdalmában és szégyenében.

– Tudom, hogy kegyetlennek hiszel – ordított át az esőn Conor Ross a tető alatt állva. A hangja érzelemmentes volt, az esőfátylon alig ért át Rose-hoz, akinek a haja szanaszét csúszott, az arcába lógott, a ruhái vizes testéhez tapadtak, minden végtagja remegett a súlyok alatt. Lihegett, morgott, öklendezett, de a férfit nem hatotta meg. Nem szólt, hogy elég, pedig már két órája állt az esőben.

– Az is vagy – üvöltött vissza. Conor előre lépett, majd esernyőt nyitott és a lányhoz sétált. De a karámot nem lépte át, alig pár lépésnyire megállt a lánytól, de az esernyőt nem tartotta fölé.

– Valójában kegyes vagyok – mondta, közben oldalra biccentett fejjel végigmérte mostohalányát. Bár nem is volt mostoha, hiszen Mizukinak sem volt az igazi gyermeke, csak egy fatty volt. Egy mocskos ember mocskos korcsa. – A bátyád két napig állt itt, mielőtt összeesett. Jól bírta.

– Szívtelen! – ordította Rose. Fájdalommal volt tele a hangja, szinte minden sejtje sajgott, nem mellesleg, a bátyját is kínozták, még jobban, mint őt. Tudta, hogy Damontól többet vártak el, min tőle, de azt nem gondolta, hogy egyenesen kínozták.

– Min gondolkodsz olyan nagyon, úrnőm? – Damon hajolt a füléhez, észre sem vette, hogy már a pályán van, egyáltalán felkelt a lépcsőről. Huncutul mosolygott a húgára, aki megpróbálta viszonozni a mosolyát, de csak egy fancsali kép lett a vége, amin a bátyja jót nevetett. – Mi a baj?

– Van egy rossz emlékem…

– És most, hogy itt vagyok, túl sok érzelmed kerül felszínre?

– Azt hiszem. – Rose szembe fordult a férfival, Damon vállat vont.

– Mesélj az érzelmeidről.

– Aggódom érted, Damon. – A bátyja felnevetett.

– Aggódni? Értem? Ugyan, Rose! Nincs rá szükség.

– Alig pár hónapja tudtam meg, hogy az apád kínzott.

A férfi hümmögött egy sort, majd előhúzta a tőreit, nem passzoltak egymáshoz, hiszen az egyik a felszent aranypenge volt, a másik egy hagyományos tőr. Mindkettő tökéletesen illett a kezébe, de ahogy a lány az aranypengére pillantott, szinte látta, ahogy valakinek a húsát vágja és befogja egy ember vére. Arany és vér – mily’ gyönyörű páros. Milyen csodálatos színek, együtt mégis baljósak. Damon elkezdett körbe-körbe járkálni a karámban, kezeiben a pengéket forgatta. Rose is a tőreiért nyúlt, a két lábára erősített szíjból húzta elő az anyja fegyvereit, majd hasonlóan mozgatni kezdte a csuklóit, mint a férfi, hogy bemelegítsen, közben szemével követte, mert félt a hirtelen támadástól.

– Nem kínzott, csak felkészített – mondta végül Damon még mindig a húgát körözve. – Conor Ross már csak ilyen.

– Azzal mire készített fel, hogy két napig álltál az esőben súlyokkal a válladon?

– Sok mindenre. Az élet ennél is kegyetlenebb, minthogy két napig állsz az esőben étlen-szomjan húsz kilóval a válladon. Vezetőnek lenni nehéz dolog, olykor kegyetlennek kell lennie.

– A saját fiával? – Bár Rose-nak nem sok tapasztalata volt arról, milyen egy jó apa, hiszen nem is volt neki. Még csak ötlete sem volt, ki lehetett az anyja vagy az apja. Conor egyszer elhintette, hogy Rose csak ,,egy mocskos ember mocskos korcsa, és az apja olyan helyen van, ahol talán valaki megbocsájtja neki a bűneit”. Az anyjáról nem nyilatkozott még ennyit se, de neki éppen elég volt Mizuki, mégis hiányzott egy férfi az életéből, akit apának szólíthatott volna. Talán a megfelelő apa-ideálja maga Damon lenne, elvégre ő törődött vele a legtöbbet.

– Nem vagyok a fia – felelte Damon, majd megállt a húgával szemben. – Az ellensége vagyok. – Ezzel nekirontott a lánynak, aki rögtön kivédte a támadást. De rosszul mozdult: a férfi így is elkapta a karját. Felszisszent, majd ő is támadásba lendült. Amikor a pengék egymásnak csattantak, fájdalmasan csilingeltek, majd szinte sírva, fémes hanggal lecsúsztak egymásról. Rúgtak, ütöttek, Rose-nak néha muszáj volt hátra ugrania a bátyja suhintása elől, de nem kapott több sebet, csak azt az egyet a vállán. Már izzadt, de ahelyett, hogy fáradt volna, egyre inkább belelendült, olyannyira, hogy neki is sikerült megvágnia a bátyát, az oldalánál kapta el. Damon semmilyen hangot nem adott ki, mintha észre sem vette volna, hogy milyen mélyen a húsába szántott a tőr. Pedig ömlött a sebéből a vér. Rose ledöbbent, és leengedte a fegyvereit, a bátyja kigáncsolta, majd mellkasára térdelt.

– Mi van veled, Rose? – kérdezte, majd tőrét a lány feje mellett a homokba szúrta: ezzel jelezte, hogy vége a harcnak. – Szinte nem is harcoltunk.

– Vérzel – mondta a lány egyre inkább a felszakadt fekete anyagot vizslatva, amin a hajnali fényben megcsillantak a kibuggyanó vércseppek. – Megvágtalak.

– Ugyan, semmiség – legyintett a férfi, majd felkelt és magával húzta a lányt is. – Nem is éreztem.

– Damon, ez nagyon mély.

– Dehogy az, csak…

– Damon, rohadtul ömlik a véred! – szakította félbe egy ordítással. A férfi megszeppenve bámult le a húgára, mire az bosszúsan felsóhajtott. – Ne mondd, hogy nem érezted! Nem lehetsz ennyire…ennyire immunis rá! – Bűntudata volt, amiért megsebezte a bátyját. Damon megsimította a lány sebzett vállát, majd csókot hintett rá, mint egy gyógypuszi. Rose minden mozdulatát követte, amikor összeakadt a tekintetük, a férfi elmosolyodott, majd jókedvűen felsóhajtott.

– Valamit még nem mondtam el neked. Számomra nem nagy dolog, de apám élvezettel kísérletezett vele. Nem érzek fájdalmat. Soha nem is éreztem.

– Semmilyet?

– Inkább úgy mondanám, magas a fájdalomküszöböm. Érzek némi fájdalmat, vannak bizonyos pontjaim, amik érzékenyek. De az ütések javarészét vagy a vágások nagy részét nem érzékelem rögtön, inkább már akkor, amikor elfertőződik vagy éppen fertőtlenítik. Lehet, apámnak köszönhető, lehet ezzel születtem. Nem lényeg. Nem kell, hogy emiatt bűntudatod legyen.

Ez nem igazán segített, ugyanolyan bűntudata volt. Aztán hirtelen kiverte a hideg veríték, amikor eszébe jutott, miben fogadtak. A gyűrű nem igazán érdekelte, úgyis Damonnak adta volna, mert ő túl előkelő ékszernek gondolta ahhoz, hogy mint egyszerű yakuza az ujjára húzza. Ráadásul így is kinézték a klánból – hiszen nő volt – nem kellenek még a csicsás ékszerek is. Na de, ami igazán a hidegrázást hozta rá, az Remington Blade. Ugyan még Damon nem jelezte az ifjabb Blade-nek, de egy hét edzés Remingtonnal… Oh, te jó ég! Múlt alkalommal majdnem kinyírta, most mi lesz? Elevenen feldarabolja, majd megeteti a darabjait a kutyákkal? Igaz, Remi nem akarta bántani, az ökle Royt célozta meg, de aztán Rose csinos arcával találkozott. A lány pedig majdnem megfojtotta, és amilyen erőszakos srác ez a Remi… Ah, biztosan élvezni fogja, hogy hazai pályán verheti el a yakuza történelem első női tagját.

– Ez borzalmas – sóhajtotta végül. Hogy micsoda, azt ő maga sem tudta. Sajnálta a bátyját és aggódott is érte, de egy hét a Blade fiúval… Csak egyikük élheti túl. Szinte biztos volt benne, hogy valamelyikük pusztulni fog.

– Inkább csak veszélyes. – A bátyja elég furcsán bámult a kisápadt húgára, aki csak elkerekedett szemekkel nézte az előtte elterülő semmit. – Minden rendben?

– Vesztettem.

– Nos, igen. Jó heted lesz Remingtonnal, én azt mondom.

A lány úgy nézett rá, mint egy bolondra szokás. Valahol talán tudta, hogy úgysem győzheti le a bátyát, mert őt senki sem tudta legyőzni. Mégis reménykedett benne, hogy legalább nyerni hagyja, de úgy látszik, ő fog egy hetet Remington társaságában tölteni.

ssss

Duzzogott. Igen, határozottan duzzogott a nagyteremben ülve, ahogy éppen figyelte a bátyja nővérkéjét, aki mézes-mázos hangon próbálta csábítgatni a férfit. Damon pedig adta alá a lovat, miközben a csaj a sebét fertőtlenítette, majd bekötözte. A vén nyanya úgy nézett fel a szemüvege fölött, mintha valami majmot hoztak volna be a házba – szó, mi szó, az a nő nagyon be akart jönni Damonnak.

Bár ez Rose-t hidegen hagyta, azzal flörtöl a bátyja, akivel akar, őt még mindig az zavarta, hogy a kisebbik Blade úrfival kell edzenie egy hétig. A Blade birtokon, James Blade és Quentin Blade előtt, mint valami cirkuszi állat. Mondjuk James nem olyan, mint az öreg Ross, sokkal szimpatikusabbnak tűnt, ellenben a felesége… Felicia Blade igazán erőskezű nő volt, az emberei tisztelték és felnéztek rá, a parancsai szentek voltak. Az eredeti yakuza tanítás, szokás és törvény szerint nők nem lehetnek klán tagok, akihez a klán egyedül hűséges és a gyengébbik nemhez tartozik, az a vezető felesége. Rose volt az első, akit nagyjából befogadott a yakuza közösség és elismerték a tudását, a képességeit. Bár nem avatták be és még esküt sem tett, igazából még feladatot sem bíztak rá, ettől függetlenül ő erős harcosnak tartotta magát, aki volt olyan jó, mint Damon Ross – csak éppen nem tudta legyőzni.

A reggeli még nem kezdődött el, a nagyanyjuk éppen a kávéját fogyasztotta és valami verses kötetet olvasott, Damont kötözték, ő pedig ezt nagyon élvezte. A lány elgondolkodott, vajon Quentin mit szólna ehhez a szituációhoz: élete szerelme éppen egy csitrit fűzöget. Miután a nővérke végzett, rákacsintott Damonra, aztán kényesen rázva a csípőjét el is tűnt az étkezőből. Közben megjelentek az első reggelis tálak, az asztal szinte roskadozott a rengeteg gyümölcstől, rántottától és egyéb ételektől. A bátyja a családfő helyére ült az asztal végébe, a nyanya összehúzta a szemét, úgy mérte végig az unokáját, mintha tudná, valamiben mesterkedik. Valóban, Damon nem szokott az apja helyére ülni, de Rose nem foglalkozott vele, gondolatban vállat vont, majd a tényérért nyúlt, hogy szedjen magának, de alig, hogy megszedte a tányérját az egyik cseléd szaladt be.

– Úrfi! A Penge klán tagjai kívánkoznak részt venni a reggelin, amire meghívta őket! – mondta, miközben meghajolt. Rose-nak csak ekkor tűnt fel, hogy a bátyja még nem nyúlt az ételhez, csak az asztalon könyökölt, amikor pedig meghallotta, hogy vendégek érkeztek, a szája rafinált mosolyra húzódott.

– Köszönöm. Vezesd be őket!

– Te meghívtad reggelire Blade-éket? – kérdezte az öreg szinte megvetően. A családfő helyén ülő Damon vállat vont.

– Ebédidőben nem lesznek itthon.

– Bolond vagy – sóhajtotta a nagyanyja. És ekkor megjelentek a Blade-ek. Azt meg kell hagyni, mindkét fiú az apja génjeit örökölte, de talán Quentin húzott egy kicsit az anyjára is. Gyenge, finom vonásai voltak, mint egy igazi úré. Nem igazán lehetett összeegyeztetni a kinézetével. Bár most egész lazán festett, egyszerű trikó és kigombolt ing volt rajta fekete farmerral, Rose eddig csak temetési fehér ruhában látta és edzőruhában, ami ugye fekete. Ebben a szettben egész hétköznapiasan festett vöröses hajával. Az öccse…nos, ő még hétköznapi ruhában sem nézett ki úgy, mint egy normális korabeli srác. Inkább tűnt egy megkeseredett öregembernek, mint egy élettel teli fiatalembernek. Morcos arcot vágott, fekete póló és fekete nadrág volt rajta, még a zoknija és a cipője is fekete volt! Olyan depressziósan festett. Bár tündöklő szürke tekintete szinte kiragyogott a sötét öltözékéből – és kisugárzásából – Rose eddig észre sem vette, milyen csillogó szürke íriszei vannak. És milyen magas! Magasabb volt, mint Quentin, magasabb volt az apjuknál is. Ugyanolyan tiszteletet követelő volt, mint James, de sokkal barátságtalanabb arckifejezése volt.

James Blade mosolyogva lépett be a helységbe, egyenesen az ideiglenes ház urára nézett, majd két kezét előre nyújtva meghajolt, a fiai pedig követték a példáját. Damon biccentett egyet, majd kitárta karjait.

– Jó reggelt, szomszédok! Foglaljatok helyet!

– Köszönjük a meghívást, úrfi – zengte mély hangján a klánvezető. – Bevallom, meglepődtem, amikor a fiú felbukkant.

– Roy? Igen, néha elég kiábrándító látvány, pláne reggelről.  – Damon vállat vont, Rose pedig megvetően bámult a bátyjára. – De általában csak jó híreket közvetítek vele.

– Aligha nevezném azt jó hírnek, hogy veled kell reggeliznem… – dünnyögte Remi, mire a bátyja felsóhajtott, az apja pedig szemet forgatott. A három Blade helyet foglalt, Remington pont a ház úrnőjével került szembe, Rose nem igazán örült a látványának. Ellenben az öreg Blade mellette foglalt helyet, Quentin pedig a lehető legközelebb telepedett le, hogy Damon mellette lehessen. Rose akaratán kívül szemet forgatott – ami meglepte, hogy Remi is így tett.

– Nyugodtan helyet foglalhatsz az asztal másik végén is – mosolygott a klánvezetőre a férfi. James fájdalmasat sóhajtva az üres helyet bámulta, szerette Mizukit, rendes lány volt, és még rendesebb asszony. A klánja is nagyon szerette, le is sújtotta mindannyijukat a hír, hogy a fiatalasszony hirtelen agyvérzést kapott. Csak a két testvér tudta, hogy az asszonyt meggyilkolták, bár a Blade-ek is sejtették. Azért is fájt ennyire Jamesnek a nő elvesztése.

– Az édesanyád helye. Majd a következő úrnő elfoglalja.

– És mégis ki lenne az úrnője? – kérdezte gunyorosan Remington, miközben egyre csak a ház urát bámulta. Még mielőtt az úrfi válaszolhatott volna, James felnevetett, majd megpaskolta a mellette ülő lány kézfejét.

– Ez egyértelmű. Rose lesz a következő úrnő.

Quentin lehunyta a szemét egy pillanatra és elégedetten konstatálta, hogy itt tényleg minden úgy fog menni, ahogy azt Damon Ross elképzelte. James pedig büszke volt magára, amiért beletrafált a témába.

Az öregasszony és Rose pedig ugyanolyan döbbent arccal meredtek az ideiglenes vezetőre, azzal a különbséggel, hogy míg a lány boldog volt, addig az öreg egészen bosszús. Mintha arra számított volna, hogy több tíz évnyi szolgaság után a fia most őt ülteti az úrnői trónra.

– Tessék? – kérdezte az öregasszony. – Még be sincsen avatva!

– Ez pótolható – vont vállat James Blade.

– Nők nem lehetnek yakuzák. Tudtommal – szúrta közbe megvetően a kicsi Remi. Az apja ismét szemet forgatott. Damon mosolyogva hallgatta a Penge klán tagjainak veszekedését arról, Rose yakuza lesz-e vagy sem, egyáltán részesülhetett-e volna ebben a kisképzésben. Ami igazán jól esett a pici szívének, hogy James Blade elismerte Rose tehetségét és bátorságát, talpraesettségét. Úgy gondolta, ideje frissíteni a törvényeket egy kicsit és megesketni a fiatal hölgyet, aztán az úrnői székbe ültetni. Damon ugyanígy gondolkodott, az apja azért lépett le, hogy kipróbálhassa magát, mint vezető, hogy megismerkedhessen saját magával. Illetve, kitapasztalja, Rose jó úrnője lesz-e a klánnak. Conor Ross sem él örökké – akármilyen hihetetlen is volt, hogy egyszer ez a vaskezű vezető kimúlik – valakinek át kell vennie a helyét. Kisebb fiú híján csak Damon Ross maradt. Nem mellesleg a férfi megígérte magának, hogy Rose lesz az ő úrnője, és a klán tagjává avatja majd, megígértette az anyjával, hogy az asszony erre felkészíti. Majd most eldől, így lett-e.

Quentin sem szólt semmit, csak hallgatta az apja és az öccse veszekedését, közben neki látott a reggelijének, elvégre egy érkezésre lett meghívva. Hallgatta egy ideig, majd, amikor úgy tűnt, a két Blade kifogyott a szavakból letette a villáját.

– Úgy gondolom, hogy Rose van olyan érett és tehetséges, hogy úrnői székbe ültessék. – Rose akaratán kívül elmosolyodott. Végre valaki, aki nem szapulja agyon. Nem mert a klánvezető előtt összeszólalkozni az ifjabbik Blade úrfival, így csak ráhagyta a témát. Quentin a lányra pillantott. – De, még van hova fejlődnie. Érzelmileg még gyermeki szinten van. – Aztán megvető pillantásokkal sújtotta az öccsét. – Ahogy te is.

– Már elnézést!

– El van nézve.

– Nem, nem, nem! Ne hasonlítgass egy…lányhoz! – kiáltotta Remi végig a vele szemben ülő lányra mutogatva, aki ugyanolyan lesújtó pillantásokkal ajándékozta, mint a bátyja. James Blade felnevetett a lány mellett.

– Ez a lány… Ez a lány van olyan tehetséges harcos, mint Damon. Még jól emlékszem rád, úrfi – mosolygott a családfőre, aki még mindig nem volt hajlandó közbe szólni, csak elégedett arccal méregette a jelenlévőket. – Apád gyengének tarott, úgy gondolta, sosem lennél képes olyan szintre fejleszteni a harctudásod, hogy az hasznodra válhasson. Én mindig is láttam benned valamit, ami egy igazi harcosra vall. Valami őrültet.

Damon hümmögött egy sort.

– Őrült volnék? – kérdezte a társaságot méregetve. – Vagy inkább egy zseni?

A nagyanyja élesen szívta be a levegőt. Ez a férfi…kijátszotta, rájött a tervére. Damon nem volt hülye, nagyon jól tudta, hogy a nagyanyjának csak egy célja van: átvenni a hatalmat a Rózsa klán felett, majd elfoglalni a többit. De azzal is tisztában volt, hogy az öreg mindig egy lépéssel előtte van, nem tudja utolérni vagy kijátszani. Az öregnek volt egy olyan sejtése, hogy Damon és James egyezséget kötöttek: megvédik a trónt és azt a személyt ültetik a vezetői székbe, aki a leginkább alkalmas rá, ez pedig nem a nyanya lesz.

– Te most fényezed magad? Mert nagyon nem áll jól neked az önfényezés – morogta Remi. Damon felsóhajtott.

– Nem értem az ellenszenvedet. – Remi már éppen válaszolt volna, de a ház ura nem hagyta szóhoz jutni. – Nem érzem jogosnak. Apáddal úgy döntöttünk, nem leszünk tovább ellenségek. A békekötés első lépéseként arra kérlek téged és Rose-t, hogy minden reggel hajnali ötkor, egy perccel sem később, eddzetek együtt. A tréninget én magam fogom felügyelni, van még mit csiszolni rajtatok.

– Te lökött vagy – gyúnyolódott tovább a fiatalabb. – Én ezzel a csajjal nem akarok edzeni.

– Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna akármelyikőtök véleményét. Közöltem, hogy együtt fogtok edzeni. – Damon vállat vont, majd a fiúra vigyorgott. – Csak nem félsz, hogy Rose felülmúl téged?

Remi meghökkent. Hogy őt egy lány felülmúlja? Biztos, hogy nem – gondolta. Sokkal jobb, mint ez a csaj, akit csak hagynak nyerni, mert félnek Damon Rosstól. Csak tudná, ezen a pasason is mit esznek annyira, pláne Quentin. Nem egy lehengerlő hapsi, olyan átlagos, kicsit talán kettyós. A bátyja szerint viszont nagyon érzelgős és imádja a családját, védelmezi őket. Szerinte csak egy nagyképű buzi, aki nem tudott magával mit kezdeni Amerikában, ezért hazajött.

– Ez nevetséges – horkant fel Remington.

– Igen? Akkor…mit szólnál egy szintfelmérőhöz? Csak te és Rose, természetesen én felügyelem a párbajt, ha úgy tetszik, én leszek a bíró. – Rákacsintott a két fiatalra, mire azok egyszerre bosszús sóhajt hallattak. A ház ura örült magának, most majd meglátja Remington Blade, mitől is jó harcos a jó harcos, és mennyire megérni a klán tagjává avatni.

– Tch. Jó. Úgyis én nyerek.

Damon Ross felnevetett. Elgondolkodott rajta, vajon a fiút is úgy képezze-e, ahogy anno őt erősítették? Ahányszor a földre kerül, annyi órán keresztül tart húsz kilót a két vállán, kint a zuhogó esőben, vagy éppen tikkasztó hőségben? A férfit elég kegyetlen módszerekkel fejlesztették, csodák csodájára mégsem lett olyan kegyetlen, mint az apja. Igyekezett igazságos lenni, nem ok nélkül elpusztítani az ellenségeit – ezért is kötött egyezséget James Blade-del: együtt edzi a kisebbik fiát és Rose-t, hogy minkettő tanuljon a másiktól. A lánynak ideje volt egy kicsit érzéketlenné válnia harc közben, míg Remingtonnak meg kellett tanulnia befognia a pofáját. Majd Damon keze alatt kikupálódik. Hogy mire is volt jó az egyezség? Ha háború lesz – márpedig az lesz – minden erőre szüksége lesz, és bár James nem fog egykönnyen megbocsátani az apjának, talán Damon révén sikerül majd a klánja mellé állítania a Penge klánt.

Remi és Rose jó harcosok voltak, nem származott abból hátrány, ha együtt fejlődnek tovább, a verekedés után ideje kicsit egymásra hagyni őket, felelősséget adni a kezükbe. Akkor talán a két Blade fivér is jó oldalra áll, ha kitör a háború.

Damon kitárta a karjait:

– Sok szerencsét, Remington Blade!